Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009) A Kiegészítő Erőknek (Augmentation Forces) az Egyesült Államok honi területén állomásozó amerikai erők (CONUS) számítottak, melyek többnemzetiségű szárazföldi, tengeri és légierőket (MRRC) is magukba foglaltak. A szövetség gyorsreagálású hadteste az ARRC lett. Túlzás lenne azt állítani, hogy Párizs túlzottan lelkesedett volna a rohamléptekben meghozott fenti határozatok miatt, az ARRC-ben való részvételt pedig határozottan visszautasította. Az ARRC hivatalosan 1992. október 2-án jött létre Bielefeldben (1995 óta bevethető) az Európai Szövetséges Fegyveres Erők Főparancsnokságnak (ACE) megerősítésére. A franciák nem egészen alaptalanul, bár kissé paranoiás módon, negatív mögöttes szándékokat láttak a mögött, hogy az ARRC brit parancsnokság alá került, és hogy szinte a brit szárazföldi erők egészét ide integrálták. Brit-amerikai paktumot sejtettek a háttérben, amelynek célja, hogy egyrészt az „európai pillér" kizárólag brit irányítás alá kerüljön, másrészt kihúzzák a talajt a NATO-n kívüli közös európai védelmi szerveződések felé mutató törekvések, mint például a Mitterrand elnök és Kohl kancellár 1992. május 22-i, La Rochelle-i hivatalos határozata alapján létrehozott EUROCOPRS alól. Párizs tehát természetesen kimaradt a szövetség reformjából. A francia kutatók egy része szerint Franciaország ezáltal elszalasztott egy lehetőséget arra, hogy kihasználja a körülmények megváltozását, és aktív részese legyen a NATO átalakításának, az európai pillér megerősítésének. Lényegében megmaradtak az 1966-ban megalapozott keretek, a FAR nem lett az RRF része, és részvétele csupán „feltételes módban" fogalmazódott meg egy esetleges NATO-művelet kapcsán. Fia az előretolt védelemben való részvétel visszautasítása immár irrelevánssá vált is, a hadműveleti kontroll kérdésében a franciák „nem engedtek a '48-ból".38 Szerintük a NATO azon elhatározása, hogy erősíti kapcsolatait a kelet-közép-európai államokkal és az EBEE-vel, meghaladta a szövetség eredeti hatáskörét.39 Mindenesetre számukra hirtelen világossá vált, hogy a NATO az európai identitást a Bartholomew-távirat (illetve annak finomított formája, az úgynevezett Baker 5 pontja alapján)40, az európai belügyekbe való feltűnően aktív beavatkozással próbálja meg interpretálni. A Barholomew-távirat gunyoros stílusban oktatta ki az európaiakat arról, hogy nem éppen megfelelő az idő az Egyesült Államok európai jelenlétének megkérdőjelezésére, és hogy az európai védelmi identitást a lehető legnagyobb szkepszissel figyelik. Kifejezték továbbá abbéli aggódásukat, hogy a WEU-t az amerikaiak - jórészt francia törekvések alapján - az Európai Tanácsnak akarják alárendelni.41 A franciák érthető fennakadással fogadták a szokatlanul erős és kioktató hangvételű amerikai reakciót (mely egyébként Madeleine K. Albright külügyminiszter révén finomabb formában, 1998-ban a „3D" feltételek kapcsán megismétlődött42), az amerikaiak hagyományos európai partnerei számára pedig nyílt utasítást jelentett a vészfék behúzására: a WEU integrációjára tehát nem került sor a maastrichti szerződésben. 2009. nyár 77
