Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009) 1986-ban, a február 28-i francia-német csúcs keretében a francia fél immár nyitottnak mutatkozott a németekkel való konzultációra a francia prestratégiai fegyverek (azaz a Plútón taktikai nukleáris rakéták és 1991-től a prestratégiai Hadés rakéták) esetleges bevetését illetőleg. 1987. október 27-én, a Hágai platformnak a WEU Tanácsa általi elfogadása kapcsán a francia miniszterelnök, Jacques Chirac kezdeményezésére az államok képviselői megerősítették elkötelezettségüket a NATO által biztosított elrettentés mellett, amely a nukleáris és hagyományos erők vegyes alkalmazásán alapult. Hitet tettek az előretolt védelem (forward defence) koncepciója és az amerikai erők további európai tartózkodásának fontossága mellett. Párizs elégedett volt, hogy a felek elfogadták a nukleáris elrettentés szerepét (azaz a francia nukleáris elrettentés doktrínáját) az európai védelemben, és gesztust gyakorolt Németország felé azáltal, hogy áldását adta az előretolt védelem NATO (amerikai) doktrínájához.30 Az 1980-as években az NSZK több javaslat között ingadozott, területe teljes denuklearizációjának szorgalmazásától a területén állomásozó nukleáris erők feletti „kettős parancsnokság" (együttdöntés vagy vétójog) ötletéig. Az 1985-ös védelmi Fehér könyv tanúsága szerint a hagyományos erők fejlesztését szorgalmazták a NATO nukleáris erőivel szemben.31 A korban a francia és brit stratégia igen hasonló volt egymáshoz, saját nukleáris erőiket illetően mindenfajta nyílt tárgyalást visszautasítottak, miközben a hagyományos és a vegyi fegyverek leszerelését szorgalmazták. Főleg 1985 után a Szovjetunió elítélte az amerikai erők által magát magárahagyottnak érző Európában a francia-brit együttműködést. Ennek feltehetőleg nukleáris vonatkozásai is voltak egy levegő-föld rakéta közös fejlesztési terve kapcsán, miközben mindkét fél ötszáz nukleáris robbanófejjel rendelkezett.32 1988. április 4-én a Szovjetunió megkezdte a csapatainak kivonását Afganisztánból, és december 7-én Gorbacsov az ENSZ Közgyűlés előtt egyoldalúan bejelentette, hogy félmillió fővel csökkenti hagyományos erőinek létszámát, valamint hat páncélos hadosztályt kivon az NDK-ból, Magyarországról és Csehszlovákiából. A transzatlanti szövetség fenntartásának szükségességét a Hágai platform keretében ekkor még senki nem vonta kétségbe. A legfontosabb cél az elrettentés maradt, és erre a fegyverkezés ellenőrzése és a lefegyverzési törekvések nem jelentettek alternatívát. A NATO doktrínája (flexible response) továbbra is ellentétes maradt a francia doktrínával (elrettentés atomütőerővel), a Hágai platform mindenesetre megtalálta a doktrínák közötti „kompromisszumot": „...az elrettentés doktrínájának és a védelemnek továbbra is a nukleáris és hagyományos erők megfelelő kombinációján kell alapulnia [flexible response], melynek egyedül a nukleáris eleme képes szembeszegülni egy olyan esetleges agresszorral, melynek fenyegetése elviselhetetlen mértéket ölt" [ez pedig a francia elrettentés alapja; a szöveg korábban utalt az európai konvencionális erők elégtelen számára]. 2009. nyár 73
