Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
Türke András István A hidegháború vége és a NATO céljainak megváltozása (1991-1995) A Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlásával, az európai szovjet szatellitországok demilitarizálásával a NATO további szerepe, sőt létezése is megkérdőjeleződött. A NATO-pártiak hiába hangsúlyozták, hogy az atlanti szövetség politikai kohéziójának megőrzése létfontosságú, és legfontosabb eredménye pacifikáló szerepe; a kormányok a védelmi kiadások radikális lefaragásába fogtak. A balkáni krízis kitöréséig a Mitterrand-adminisztráció többé-kevésbé nyíltan hangoztatott véleménye szerint eljárt a NATO felett is az idő... Elmondható, hogy az 1980-as évek nagyon lassú és sokszor ellentmondásos európai törekvései - melyekben Franciaország kezdeményező szerepet vállalt, és melyek arra irányultak, hogy találjanak egy olyan irányt, mely szabad teret enged a NATO-n kívüli európai törekvéseknek anélkül, hogy a vele való szakítást kiprovokálná - igen hasznosnak bizonyultak egy olyan észak-atlanti szövetség számára, amely a VSZ felbomlása után is mindenképpen meg akarta őrizni szervezetét és dominanciáját. Mivel a NATO szervezete jóval rugalmasabb volt a WEU-énál és más (kizárólag) európai szervezeteknél, a NATO igen hamar erős konkurenciát jelentett éppen ezeken az új területeken, ahol az európaiak már megtették az első lépéseket éppen abból a megfontolásból, hogy némileg függetlenebbek lehessenek a NATO-tól. A legfontosabb területek az alábbiak: • speciális egységek felállítása speciális műveletek számára; • multinacionális erők fejlesztése; • az out of area (területenkívüliség) elvének bevezetése a közös stratégiákat illetőleg. Bizonyos francia értelmezésben - tegyük hozzá, nem egészen alaptalanul - a kilencvenes évek története a reformoktól, balkáni hadműveletektől (stb.) kezdve nem más, mint európai (részben francia) kezdeményezések NATO általi „elhappolása" és hatékonyabb eszközökkel való megvalósítása, melyhez Európa felől főleg a britek hathatósan „asszisztáltak". Francia nézőpontból a tét abban állt, hogy a kollektív védelem alapelvét (mint reális célt) megőrizzék, és ugyanakkor a katonai struktúrát - melyet Franciaország De Gaulle óta mindig is kétkedve szemlélt - is ugyanabban a nagyságrendben átmentsék, még akkor is, ha a nagyközönség számára ezt a haderő modernizációjaként (felvetődik a kérdés: végül is milyen ellenség ellen?) próbálták meg eladni. A problémát az jelentette, hogy a Szovjetunió felbomlásának időszakára esett az első közös európai hadműveletek ideje is, de még 1996-ban is blokkolta ezeket a saját törekvésekkel szembeni (politikai) bizalmatlanság. Ez az egyik fő oka annak, hogy miért tűnt még ekkor is elengedhetetlen feltételnek a NATO egyik alapító elvének - „az amerikaiakat benntartani" (Európában) - megőrzése. 74 Külügyi Szemle
