Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek
Sz. Bíró Zoltán felbomlásától kezdve folyamatos problémát jelentett Moszkvának. A Kreml tehát úgy kalkulált, hogy vagy megszerzi a tranzitvezetékek feletti ellenőrzés egy részét, és ezért cserébe fenntartja a kedvezményes árakat, vagy - éles fordulattal - betereli Ukrajnát a piaci alapú árképzés feltételei közé. Orosz részről nyilván azzal is tisztában voltak, hogy amennyiben az utóbbi változat valósulna meg, úgy Moszkva jóval kevésbé tudná befolyásolni az ukrán belső folyamatokat, de a magas árak legalább büntetnék Kijevet. Ráadásul úgy, hogy ez a „büntetés" nem tűnne diszkriminatívnak, hiszen nem kérnek mást Ukrajnától, csak mint amennyit a többi európai vásárlótól is kérnek. A kemény, ám csak másfél napos csapelzárással járó 2006. eleji csörte Moszkva számára végül felemás eredménnyel zárult. Nem sikerült ugyan a tranzitvezetékek fölött ellenőrzést szereznie, de sikerült a gáz árat lényegesen megnövelnie. És ez annak ellenére is sikerült, hogy Kijev elérte: éveken át „kevert" - egyharmad részt drágább orosz és kétharmad részt olcsóbb közép-ázsiai - gázt kap Oroszországból. Abban is megegyeztek ugyan, hogy néhány év alatt áttérnek a piaci alapú európai árképzésre, de ezt ekkor még függőben hagyták, fönntartva ezzel annak lehetőségét, s egyben kényszerét is, hogy a következő évekre vonatkozó gázár megállapítása évről évre kemény politikai alkuk révén szülessék meg. Ez az eljárás egyfelől némi haladékot adott Ukrajnának a számára épp akkor egyre magasabbá váló gázárakra történő átállásban, másfelől pedig a Kreml számára fenntartotta annak a lehetőségét, hogy a gázárakkal manipulálásával továbbra is jelentős befolyást gyakorolhasson Kijevre. Ez a felemás eredmény első látásra azt sugallhatja, hogy az első gázcsörte döntetlenre végződött. A helyzet azonban árnyaltabb, ha a konfliktus következményei közé besoroljuk Oroszország presztízs- veszteségét is. Moszkva ugyanis, még ha fellépése bizonyos tekintetben érthető volt is, egy vonatkozásban biztosan elszámította magát. Mégpedig abban, hogy mindez milyen hatással lesz külső megítélésére, ráadásul egy olyan információs világrendben, ahol számára nem éppen kedvezők a feltételek. Moszkvának ugyanis számolnia kellett volna azzal, hogy látványos gesztusa - a csapok részleges, bár mindössze másfél napig tartó elzárása - olyan adu politikai ellenfelei kezében, amit aligha tud majd ellensúlyozni. Mert egy idő után ki emlékszik majd arra, hogy miért és meddig is zárt el a csapokat Moszkva. Amire emlékezni fognak az csak annyi lesz, hogy a keleti óriás valamilyen konfliktus miatt egyszer csak fogta magát, és - senkire és semmire nem tekintettel - elforgatta a csapokat. Megbízható partner az ilyen? Nyilván nem, érkezik a magától értetődő válasz. Még egy fontos következtetés adódott ebből: az, hogy amit Moszkva tett, nem más, mint visszaélés az erőfölényével, ráadásul politikai célokért. És már készen is állt a vád: Oroszország globális jelentőségű energiatartalékait politikai eszközként használja. És hogy ez mennyiben, illetve mely országok vonatkozásában igaz, már aligha foglalkoztatott bárkit is, vagy akit igen, arra könnyen rá lehetett sütni, hogy jobb esetben naiv, rosszabb esetben pedig az orosz érdekek kiszolgálója. Pedig lehet, hogy egyik sem, csak próbálta a konfliktusban érintett felek felelősségét méltányo58 Külügyi Szemle
