Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek
Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek erőteljesen befolyásolja, még ha akkori kísérletével kudarcot vallott is. Nyilván a Bush- adminisztráció is világosan látta és pontosan értette a 2003 decemberében, illetve 2004 márciusában megtartott orosz parlamenti és elnökválasztások lebonyolítási körülményeit, vagyis érzékelnie kellett, ahogy a Kreml mindinkább ellenőrzése alá vonja az oroszországi politikai folyamatok egészét. Ezek a már ekkor felerősödő tendenciák majd a következő években teljesednek ki az új párt- és választási törvény elfogadásával. Az így létrejövő keretfeltételek már szinte teljes mértékben névlegessé tettek mindennemű politikai versenyt Oroszországban. És ennek következményei jól láthatók a következő - 2007-2008-as - választási ciklus eredményein. Washington azonban ekkor, vagyis 2003 és 2004 idején, még nem változtat korábbi magatartásán, továbbra is fontosnak találva Moszkva politikai jóindulatának megőrzését. A lassú váltás majd csak az ukrajnai ütközés nyomán bontakozik ki. Vagyis a Bush-adminisztráció majd csak 2005 elejétől kezdi mind gyakrabban nyilvánosan is bírálni az oroszországi belső viszonyokat, hogy aztán 2006 elejétől - jelentős részben a 2005-2006 fordulóján lejátszódó első orosz-ukrán gázcsörte hatására - kezdje komolyan megkeményíteni hangját. Ez az az időszak, amikor már érzékelni lehet, hogy Washingtont egyre inkább nyugtalanítja Oroszország új keletű magabiztossága. A Bush-adminisztráció ettől az időszaktól kezdve minden rendelkezésére álló eszközt megragad annak érdekében, hogy „föltartóztassa" Moszkvát. Ezek az eszközök azonban jórészt nem bizonyultak hatékonynak. Hiába bírálta az Egyesült Államok mind erőteljesebben a putyini rendszer autoriter tendenciáit, e kritika egyre kevésbé hatott. És nemcsak azért, mert a politikai elit Oroszországban mind közömbösebbnek mutatkozott a Nyugat véleménye iránt, hanem azért is, mert az orosz politikai közösség nagy többsége még mindig élhetőbbnek és méltányosabbnak találta a putyini rendszer világát, mint a jelcini évekét. A „közel külföld" színes forradalmai legfeljebb arra voltak csak képesek, hogy növeljék Moszkvának a Nyugattal szembeni bizalmatlanságát - helyenként a paranoiáig -, miközben arra már képtelennek bizonyultak, hogy példájukkal egy erős vagy akár csak valamelyest is jelentős oroszországi ellenzék megszületését ösztönözzék. Moszkva nem is az első sikeres kísérlet, a 2003-as grúziai hatalomváltás nyomán vált bizalmatlanná, hanem egy évvel később, 2004 őszén, az ukrajnai „narancsos forradalom" idején. Az akkor és ott elszenvedett kínos kudarc gyorsan és jelentős mértékben átrendezte mind az orosz belpolitikai viszonyokat, mind Moszkva közvetlen környezetével kapcsolatos addigi politikáját. Bizonyos értelemben itt lehet megtalálni annak magyarázatát is, hogy a Kreml 2005 derekától miért makacsolta meg magát a Kijevvel folytatott gáztárgyalásokon. Nyilván azért, mert az ukrajnai fordulat után elfogadhatatlannak találta, hogy energiaszállításainak olcsó áraival továbbra is finanszírozza egy politikailag tőle elforduló ország gazdaságát. Ráadásul mindezt úgy, hogy az ukrajnai tranzitvezetékek szállítási fegyelme és megbízhatósága - Kijev politikai orientációjától függetlenül - a Szovjetunió 2009. nyár 57
