Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek
Sz. Bíró Zoltán a térség új szuverén államai - Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán és Tádzsikisztán - korlátlanul ki lennének szolgáltatva Iránnak. Azt azonban igen, hogy Teherán jóindulatú semlegessége sokat könnyíthet a térség államainak egyébként sem egyszerű életén. Ne feledjük, hogy ebben az öt államban együtt sem élnek annyian, mint Iránban, így egyáltalán nem közömbös, hogy Teherán a térség stabilitásának fenntartásában, avagy megbillentésében érdekelt. Az iráni „behatolásnak" persze vannak komoly korlátái, mindenekelőtt az, hogy az egykori szovjet belső periféria államai - Tádzsikisztánt leszámítva - nyelvileg és felekezetileg is idegen területnek számítanak. Irán azonban nemcsak a regionális stabilitás és biztonság megőrzése miatt fontos Moszkvának, de azért is, mert vele együttműködve tudja Oroszország - többek között - a Kaszpi-tenger státusa körüli bizonytalanságot fönntartani. A Kreml számára egyáltalán nem közömbös, hogy nem kizárólag neki kell e helyzetet prolongálnia. Végül, de nem utolsósorban, Moszkvának azért is megfelel Teherán és Washington bizalmatlan, sőt kifejezetten ellenséges viszonya, mert e helyzet automatikusan távol tartja Iránt az Oroszország számára oly fontos európai gázpiactól. Ha ugyanis e viszony rendeződne, annak egyenes következménye lenne, hogy Teherán rövid időn belül stratégiai konkurensként jelenhetne meg Európa gázpiacán, és ez aligha érdeke Oroszországnak. Igaz, Moszkvának az sem érdeke, hogy a perzsa állam nukleáris fegyverhez jusson. Számára a legideálisabb épp ezért az elhúzódó bizonytalanság: a Nyugat által bizalmatlanul kezelt, ám nukleáris fegyverrel még nem rendelkező Irán. Ennél jobbat - orosz nézőpontból - ki sem lehetne találni. Ez a helyzet azonban nem tart örökké, s ezzel Moszkvában is tisztában vannak. Következésképpen a nem túl távoli jövőben Oroszországnak el kell döntenie, hogy kivel tart. A kétértelműségek kora ugyanis pillanatokon belül lejár. Ebben a helyzetben az orosz magatartás nyilvánvalóan arra irányul - még ha ezt érthető módon Moszkva próbálja is leplezni -, hogy minél inkább fölverje azt az árat, amiért az Irán körüli problémák rendezésében hajlandó lesz közreműködni. Ezt pedig, egy bizonyos határig, azért teheti meg, mert Washington - bármennyire erős is - Oroszország együttműködése nélkül képtelen hatékony nyomás, még inkább elszigetelés alá vonni Teheránt. Az orosz magatartásnak azonban van egy súlyos belső ellentmondása. Mégpedig az, hogy Moszkva „külön utas" fellépésével - egy ponton túl - épp a nem szándékolt végkifejlet, a katonai megoldás felé terelheti az eseményeket, miközben egy a Nyugattal maradéktalanul együttműködő állásponttal talán jobb belátásra lehetne bírni Teheránt. Vagyis az egyértelmű, a Nyugattal teljes mértékben egyetértő orosz magatartás végre Iránnal is beláttatná, hogy nincs más út, mint az érdemi tárgyalás. Épp ezért a következő időszak egyik legizgalmasabb kérdése az lesz, hogy Moszkva hajlandónak mutatkozik-e felhagyni korábbi álláspontjának kétértelműségeivel, és ha igen, mit kap majd ezért cserébe. Washingtont azonban nemcsak Moszkva iráni politikája töltötte el aggodalommal. 2004 őszén, az ukrán „narancsos forradalom" idején már azt is megtapasztalhatta, hogy Oroszország immár arra is képes, hogy közvetlen környezetének politikai folyamatait 56 Külügyi Szemle
