Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Terényi János: Előszó helyett. Reflexiók Oroszország megítéléséről és a magyar-orosz viszonyról
Előszó helyett. Reflexiók Oroszország megítéléséről és a magyar-orosz viszonyról sőséges ingamozgását jelzi. Egy „túl erős" Oroszország - a neki tulajdonított expanziós szándékok miatt - nemzetközi biztonsági kockázat, csakúgy, mint egy „túl gyenge" Oroszország, amely - területi kiterjedése miatt is - egy széles spektrumú instabilitás veszélyével terhes politikai vákuum megjelenését vetítheti előre. A felsorolt ellentmondásokat tükrözi az Oroszországgal szemben az elmúlt szűk két évtized folyamán megfogalmazott elvárások erős hullámzása. A kilencvenes évek első felének talán legfontosabb világpolitikai fejleménye és biztonsági hozadéka az egykori Szovjetunió lényegében békés felbomlása volt. Ennek menete - az utódállamok belső átalakulási folyamatainak súlyos politikai, gazdasági és morális ellentmondásai ellenére - meghazudtolta azokat a borúlátó jóslatokat, amelyek éles, akár fegyveres útra terelődő társadalmi konfliktusokkal, emigrációs hullámokkal, erőszakos területi változásokkal és a nukleáris kapacitások illegális proliferációjával fenyegettek. A jelcini korszak másik tanulsága ugyanakkor éppen az, hogy Oroszország végül is nem tudott és nem is kívánt harmonikusan betagozódni egy olyan formálódó nemzetközi rendbe, amely számára junior partneri státust kínált. Fokozatosan teret nyert Moszkvában az a vélekedés, hogy az „elvesztett" hidegháború után a nyugati hatalmak Oroszországgal szemben nem a „bécsi" (a bécsi kongresszus által kidolgozott, a napóleoni háborúk utáni európai rendben a legyőzött Franciaországnak is szerepet kínáló) egyensúlyi modellt, hanem a „versailles-i" (az első világháború veszteseivel leszámoló) mintát követik. Az orosz elit és a társadalom zöme a Szovjetunió felbomlását és Oroszország nemzetközi tekintélyének degradálódását vereségként élte meg, s ez - a belső gazdasági és társadalmi feszültségekkel együtt - megteremtette a feltételeket a konszolidáció putyini útjához, amely - a belső stabilizáció erősen (re)centralizáló hatalmi struktúrája és stílusa révén - az orosz külpolitikába is tartalmi és módszertani átrendeződéseket hozott. A putyini konszolidáció bázisáról, eszközeiről, módszereiről és következményeiről zajló nemzetközi viták által felvetett számos dilemma közül ez alkalommal csak kettőre utalnék, amelyek egymással szorosan összefüggenek. Elénk polémia tárgya az energiahordozók stratégiai szempontoknak megfelelő felhasználása az orosz külpolitikában. Az a körülmény, hogy a szénhidrogénszektor - az orosz export és a költségvetési bevételek kiemelkedő jelentőségű forrásaként - a belső konszolidáció alapját és az egyre magabiztosabb orosz külpolitika hátterét képezi, egyszerre bizonyítja Oroszország konjunkturális (a nemzetközi kőolaj- és gázpiac árfeltételeitől függő) erősségét és strukturális gyengeségét. A szénhidrogének stratégiai jelentősége nem mai keletű felismerés - talán elég az 1973-as arab-izraeli háborút követő, az arab kőolajtermelő országok részéről kezdeményezett nemzetközi szállítási bojkottra emlékeztetni. „Az energia geopolitikája" jegyében a szénhidrogénszektor - különösen a gázexport és a vezeték-infrastruktúra - jól látható helyet foglal el az orosz külpolitika hatalmi eszköztárában. Nem kívánok bekapcsolódni azokba a meglehetősen meddő vitákba, amelyek arról folynak, hogy a kőolaj és a földgáz lehet-e „normális" piaci árucikk (commodity), de felmerül a kérdés, hogy az orosz szénhidro2009. nyár 5
