Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Kiss J. László: Egy döntés anatómiája - Oplatka András könyve a határnyitásról
Könyvekről ték magukat elkötelezettnek, akik lehetővé tették a határnyitást. A Genscher német külügyminiszter környezetéből származó korabeli diplomáciai jelentések egyike példának okáért azt jelezte, hogy ekkor az NSZK kormánya - egyetértésben az Egyesült Államok, Franciaország és Olaszország kormányával - abban volt érdekelt, hogy a demokratikus választások eredményeként az MSZMP reformszámya őrizze meg hatalmi pozícióit. Ugyanezt erősítették meg 1989. évi budapesti látogatásuk alkalmával id. Bush amerikai elnök és James Baker külügyminiszter környezetéből érkezett vélemények is, amelyek meglehetősen szkeptikusan ítélték meg az ellenzéki erők kormányzati munkára való alkalmasságát (260-261. o.). Borhi László történész jelen folyóirat egy korábbi számában közzétett tanulmányában ugyanakkor arról írt, hogy a nyugatiak tulajdonképpen nem nagyon örültek annak, ami 1989-ben Magyarországon és Lengyelországban történt.2 Számos nyugati politikus ugyanis attól tartott, hogy a „külső birodalom" elvesztésével Gorbacsov pozíciója meggyengülhet, s ez Gorbacsov bukásához és a régi ortodox vonal hatalomra jutásához vezet. Valójában az ilyen politika Gorbacsov elképzeléseiben azt a politikai naivitásnak tekinthető álláspontot is táplálhatta, hogy a közép- és kelet-európai kommunista államok élnek ugyan az önrendelkezés jogával, azonban a szovjet peresztrojka útjára lépnek. Magyarország esetében azonban a Kádár-féle magyar reformpolitika megfelelt a gorbacsovi peresztrojkának, azaz Kádár joggal állíthatta, hogy a „magyar peresztrojka", mindaz, amire Gorbacsov vállalkozott, Magyarországon már megvalósult, sőt hozzátehetjük, hogy annak „sikeres kudarca" hozzájárult a rendszerváltozás és a külpolitikai reorientáció politikájának megvalósulásához. 1989 áprilisában Erich Honecker, az NDK kommunista pártjának vezetője már olyan körlevelet jutatott el a NSZEP kerületi szervezeteinek, hogy Magyarország a szocializmus számára elveszett. Oplatka könyvéből sok olyan mozzanatra is fény derül, amely ma még kevéssé ismert a magyar közvéleményben. A részletező technikai leírása mellett a szerző bemutatja, hogy miként vált a határzár mind technikai, mind politikai értelemben elavulttá. A határzár fenntartása ellen érvelő határőrparancsnok, Székely János jelentése már 1987-ben rámutatott arra, hogy a rendszer elöregedett, növekedtek a hamis jelzések és a téves riasztások, s a „határsértőknek" csupán elenyésző száma volt magyar állampolgár. A határzár fenntartásának költségei évente 22-25 millió forintra rúgtak, ehhez járultak a termőföldek kisajátítása miatt járó kártérítési összegek s a nyugati importból felújítandó rendszer költségei, amelyek kilométereként 1,3-1,5 millió forintot tettek volna ki. A párt vezetősége 1987 májusában úgy döntött, hogy a magyar állampolgárok alanyi jogon minden országra érvényes „világútlevelet" kapnak, s ez a döntés 1988. január elsején életbe is lépett. Maga a magyar belügyminiszter is beismerte, hogy a fejlődés túlhaladta a meglévő rendszert: 1987-ben már csaknem húszmillió külföldi és hétmillió magyar állampolgár lépte át a határt. Pozsgay, a reformtábor vezető egyénisége a határzárnál tett látogatását követően nyíltan megfogalmazta, hogy a jelzőrendszer, a vasfüggöny elavult, és megérett a lebontásra (31. o.). 2009. tavasz 231
