Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Kiss J. László: Egy döntés anatómiája - Oplatka András könyve a határnyitásról
Könyvekről gönyt, és megnyitotta a határt. Ilyen horderejű döntést Horn egyedül nem hozhatott, jóllehet ő és munkatársai hozzájárulhattak a megoldás diplomáciai előkészítéséhez. Horn csak 1989. május 10-én lett külügyminiszter, s az előző hónapokban - így Oplatka - nemigen volt köze azokhoz a döntésekhez, amelyek a vasfüggöny lebontásához vezettek. Valójában Horn örökölte azt a helyzetet, amelyben a határ- és menekültprobléma diplomáciai és technikai megoldása az ő feladatává vált (85. o.). Németh miniszter- elnök már 1989. február 13-án a Franz Vranitzky osztrák kancellárral Nagycenken és Ruszton tartott találkozóján közölte, hogy Magyarország fel fogja számolni a határon épített akadályokat. Nem véletlen, hogy Oplatka könyvében többször is helyesbíteni igyekszik azt az ábrázolást, amelyet Horn Gyula a Cölöpök címen megjelent könyvében igyekezett a maga számára kialakítani. Az a körülmény, hogy mégis Horn maradt meg az emlékezetkultúrában mint az osztrák-magyar határ egyedüli megnyitója, és a magyar-német kapcsolatokban kultikus személyiséggé vált, annak oka egyrészt abban rejlett, hogy ő volt az, aki 1989. június 27-én Alois Mock osztrák külügyminiszter társaságában Sopron közelében nagy nyilvánosság mellett átvágta a szögesdrótot, másrészt ő jelentette be 1989. szeptember 10-én a határ megnyitását, s ezt a nyugatnémet köztévé is egyenesben átvette. Németh eszerint nem ismerte fel a bejelentés horderejének a médiában rejlő hatását, s a határnyitás gyakorlati kivitelezését átengedte külügyminiszterének, s ezzel lemondott arról, hogy a döntésből a maga javára politikai tőkét kovácsoljon. Ezzel szemben Horn politikai érzékét dicséri, hogy képes volt a „show-t" a maga javára fordítani, és abból politikai tőkét kovácsolni. A döntés nyilvánvalóan köszönhető volt a nemzetközi feltételeknek is, mindenekelőtt a Szovjetunió meggyengülésével kialakult politikai mozgástér kihasználásának. Oplatkának Mihail Gorbacsowal és Aleszander Jakovlevvel, az SZKP Politikai Bizottságának tagjával folytatott interjúiból világosan kiderül, hogy a szovjet vezetés a magyar döntés folyamatának minden részletéről tájékoztatva volt ugyan, ám a szovjet politikai elit ezernyi problémája miatt már nem akart és már nem tudott közbeavatkozni. Egyet kell érteni Oplatkával, hogy a Kremlben éppen uralkodó hatalmi viszonyokkal Budapesten sem lehettek teljesen tisztában, s a döntés nem volt minden kockázattól mentes. Gorbacsov 1989 márciusában az éppen Rómában tartózkodó Pozsgay Imrének, a reformszárny kiemelkedő politikusának azt üzente, hogy a magyar kommunistáknak kötelességük támogatni a közismerten keményvonalas Grósz Károly politikáját. Az is megfigyelhető volt, hogy a nyugati politikusoknak a „hatámyitó reformkommunisták" jelentették a kisebbik kockázatot a tapasztalatlannak vagy éppen nacionalistának tekintett, újonnan színpadra lépő politikusokkal szemben, különösen a Gorbacsovhoz fűződő kapcsolataik fenntartása érdekében. A nyugati politikusok ugyanis megfontolásaikban számos esetben a Gorbacsov vezetésű Szovjetuniónak adtak elsőbbséget a kelet-európai reformországokkal szemben, s a politikai élet színpadára lépő nemzeti irányultságú polgári erőkkel szemben inkább az olyan reformkommunista politikusok mellett érez230 Külügyi Szemle
