Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Torzsa István: A magyar-dél-koreai diplomáciai kapcsolatok normalizálása, az elmúlt húsz év eredményei
Torzsa István létesítsen egymással kapcsolatot. A szöuli javaslat - hasonlóan a korábbi, hasonló felvetésekhez - ez alkalommal is érdemi válasz nélkül maradt.18 Ilyen előzményeket követően került sor a júliusi elnöki beszédre, amely illeszkedett abba a folyamatba, amelyet Roh Tae Woo elnöki beiktatása során felvázolt, s egyúttal elkötelezte magát az északi politika mellett.19 A nyilatkozat abból indult ki, hogy a két Koreának végre sikerül véget vetnie az addigi ellenségeskedésnek és létrehozni a nemzeti közösséget, amelyben a függetlenség, a béke és a demokrácia elvei alapján valósulna meg az együttműködés. Miben is áll a már említett hat pont lényege? 1. Dél- és Észak-Korea lakosságának szabad érintkezése, illetve a külföldön élő koreaiak szabad utazása mögött az a cél állt, hogy a közös megértés elősegíti az ország integritásának helyreállítását, amihez viszont nélkülözhetetlen az emberek közötti kapcsolatok kiépítése. A több mint négy évtizedes megosztottság fő oka - az ideológiai különbségeken túl - abban keresendő, hogy Dél és Észak között a bizalmatlanság vert gyökeret. Ezért javasolta a Koreai Köztársaság, hogy az emberek cseréjének ki kell terjednie a politikusokra, üzletemberekre, újságírókra, egyházi vezetőkre, művészekre stb., mivel e csoportok a nép széles körét képviselnék, s kölcsönös utazásuk pozitívan hatna a bizalomépítésre. Nem véletlen, hogy a javaslat kiterjedt a külföldön élő koreaiakra is, hiszen akkor mintegy kétmillió koreai élt Nyugaton és az úgynevezett harmadik világ országaiban, illetve 2,2 millió körül volt a számuk a Szovjetunióban és Kínában. A déli javaslat szerint a megbékélés csak akkor lehet tartós és sikeres, ha az nemcsak a két Korea határain belül, hanem az azokon kívül élő koreai nemzetiségűekre is kiterjed. 2. A második pont a kettészakadt családok szenvedésein kívánt mielőbb enyhíteni. Ez nemcsak humanitárius kötelezettség, hanem politikai feladat volt - és maradt - mindkét Korea vezetői számára, hiszen tízmillió főről, az összlakosság mintegy hatodáról van szó. Nem véletlen, hogy ez a kérdés a koreaközi tárgyalások középpontjában állt az elmúlt évtizedek során, és ma is fontos szempont maradt. Ennek ellenére az elért eredmény elég siralmas volt, hiszen Roh elnök kezdeményezéséig csak 1985-ben került sor egy korlátozott jelentőségű találkozóra. Ez annál is inkább szomorú, mert nem került volna igazán sokba, hogy legalább a levelezést biztosítsák az érintettek számára. Dél ezúttal is jelezte, kész maximális prioritást biztosítani a problémakörnek még azt megelőzően, hogy a két ország vöröskereszt-szervezete megállapodásra jutna a végrehajtás kérdéseiről. 3. A Dél és Észak közötti kereskedelmet gátló akadályok lebontása szintén nem új keletű probléma. A két fél között a nyolcvanas évek első felében Panmindzsonban folytatott tárgyalásokon is szó volt róla, ezeken Észak szorgalmazta, hogy a közvetlen kereskedelem ne mint a két ország külkereskedelmének része, hanem mint a belkoreai, egy nemzeten belüli kereskedelem kerüljön meghonosításra. Roh Tae Woo javaslata tulajdonképpen a korábbi északi kezdeményezésre épült. Magától értetődik, hogy a koreaközi kereskedelemben semmilyen vámot vagy adót nem alkalmaznának, hiszen 216 Külügyi Szemle
