Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Erdős André: Adalékok a magyar diplomácia történetéhez a rendszerváltás korában
Adalékok a magyar diplomácia történetéhez a rendszerváltozás korában magyar diplomácia akkorra már jóval nyitottabb volt, mint a többi „szövetségesünké". Leginkább a lengyel kollégákkal tudtunk szót érteni, ami nem volt elmondható a keletnémet, csehszlovák, román és bolgár küldöttekről. A keletiek egyeztetőin magyar részről igen gyakran a többiekétől eltérő véleményeket fejtettünk ki és azon voltunk, hogy kifogásokat kereső, kétségeket kifejező eszmefuttatásainkkal enyhítsük a politikai ortodoxiát tükröző állásfoglalásokat. (Ez lélektani szempontból sem volt olyan egyszerű, mint aminek ma látszik...) Ebben az időben az úgynevezett közös platformok egyre kevésbé határozták meg a magyar képviselők magatartását és felszólalásait, azok sokszor látványosan eltértek a Varsói Szerződés többi országának álláspontjától, legyenek azok gazdasági, emberi jogi, politikai vagy katonai jellegű kérdések. Az utótalálkozó megnyitása utáni hetekben, 1986 őszén a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos témában jeleztük, hogy e kisebbségek határokon túli kapcsolatainak bármely mesterséges korlátozása károsan hat az érintett országok fejlődésére. Leszögeztük, hogy a kisebbségek jogait annak az országnak kell védenie, ahol a kisebbségekhez tartozó személyek élnek, s az adott ország állampolgárai, továbbá hogy mindenfajta nacionalizmus, s annak legrosszabb formája, az erőszakos asszimiláció és a korlátozó gyámkodás határozottan elutasítandó. Hangsúlyoztuk, hogy a nemzetiségi kérdést nem lehet végérvényesen megoldottnak tekinteni hozzátéve, hogy e jogok érvényesítése során szigorúan tiszteletben kell tartani az európai államok területi épségét. E témában szorgalmaztuk a nemzeti kisebbséget kollektív jogainak elismertetését, de végül meg kellett elégednünk a „nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai" tiszteletben tartását előíró kitétellel. (Ezt az alap-megfogalmazást alkalmazzák azóta is az európai államoknak az Európa Tanácsban és az EBESZ-ben elfogadott dokumentumai, beleértve az Európai Unió nemrég elfogadott lisszaboni reformszerződését is.) Igen nagy feltűnést keltett, amikor 1987 márciusában nemcsak azt jelentettük be, hogy támogatjuk a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kanadai, amerikai és más nyugati országok által benyújtott javaslatot, amely - többek között - felhívott a nemzetiségi kultúrák sajátos identitásának védelmére, hanem társszerzőként csatlakoztunk hozzá. A „keletiek" közül sokan megrökönyödéssel fogadták az e témában tanúsított magyar magatartást. Ezzel kapcsolatos felszólalásunkban kifejtettük, hogy e téma nem szűnt meg létezni csupán azért, mert egyesek úgy vélik: amiről nem beszélnek, az egyszerűen nem is létezik. Jeleztük, hogy a kérdés rendezése arra az országra tartozik, melynek területén e nemzetiségek élnek. De egyúttal - ki nem mondva, de nyilvánvalóan a falurombolásként elhíresült program időszakát élő ceausescu-i Romániára utalva - azt is hangoztattuk, nem szabad azt hinni, hogy a nemzetközi közösség, és főleg azok az államok, amelyekben a lakosság kapcsolatokat tart fenn egyes határokon túli kisebbségekkel, közömbösen viseltetnek az iránt, ahogyan e problémákat egy másik országban kezelik. E magyar fellépésről a nyugati sajtó széles körben tudósított. Megírták, hogy habár a felszólalásban nem történt közvetlen utalás Romániára, a 34 többi EBEE-ország közül egyiknek sem volt semmi kétsége afelől, hogy miről is szól a történet. A Le Monde arról 2009. tavasz 187
