Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Wagner Péter: Államkudarc vagy demokratizálódás. Merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után?
Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után? Irak és az államkudarc kérdése2 Az Irak megtámadását követő néhány évben óriási irodalma lett annak a kérdésnek, hogy a Bush-kormány politikája valójában minek is volt tekinthető. Sokak számára csak a kemény kritika megfogalmazása volt a lényeg, a szakirodalom Washington rengeteg hibával tarkított demokratizálódási elképzeléseit bírálta vagy vonta kétségbe; illetve a nemzetépítés/államépítés és az államkudarcok diskurzus áramlatában próbálta értékelni az amerikai kísérletet. Rövid távon szemlélve az eseményeket Irak valóban felkínálta mindazokat a szimp- tómákat, amelyeket egy államkudarc esetében keresünk. A központi hatalom meggyengülése, az erőszak monopóliumának elvesztése és az olyan túlcsordulási (spill over) jelenségek felbukkanása, amelyek a fenti helyzetet kihasználva nemcsak országos, hanem regionális szinten is destabilizáló tényezők lehetnek. Valóban az iraki kormány sokáig nem volt az ország ura, az elvileg autonómiát élvező kurd terület de facto önállóan működhetett, az szunnita, síita és kurd milíciák, felkelők és halálbrigádok szinte kényük-kedvük szerint tevékenykedhettek az országban. Ráadásul megjelent az al-Káida is, amely a Nyugat ellen viselt szent háborújához újabb helyszínt talált magának a Közel-Keleten. Minden adott volt hát ahhoz, hogy Irakot államkudarcnak tekintsük és ez a nézet napjainkig tartja magát a közbeszédben. De mi történik akkor, ha valójában valami másról van szó, amelynek tünetei egyszerűen csak hasonlatosak az államkudarcéhoz? Az Egyesült Államok a rendszerváltás és a demokratizálás gondolatával támadta meg az országot. A katonai hadműveletek a rendszer összeomlását (regime collapse) idézték elő, amely jelenség általában is az államkudarcokhoz vezető út első lépése. A Bush-kormányzat elképzelései szerint a kívülről elindított demokratizálás és korlátozott államépítés egy új rezsim létrejöttéhez vezettek volna, amely formájában és tartalmában is a nyugati liberális demokráciákhoz hasonlítana.3 Az építkezés során azonban az amerikai megszállok szinte halmozták a hibákat, amelyek egyrészt a katonai értelemben vett téves stratégiai helyzetfelmérésből adódtak (például túl kevés katona a hatékony megszállás biztosításához), másrészt - és talán ez fontosabb - a neokonzervatív politikusok ideológiai, világszemléleti merevségéből fakadtak. Irakban úgy láttak hozzá a demokratizáláshoz, hogy a folyamat alanyaival, az iraki néppel, szempontjaikkal keveset törődtek. Csak baaszisták és ellenállók léteztek, a demokratizálás alatt pedig az előbbiek megbüntetését, kiszorítását és az utóbbiak hatalomra emelését értették. Ebből a merev szemléletmódból következően a demokratizálás leginkább csak az intézményrendszer megteremtésében ért el sikereket. így például új alkotmány született, szabad és titkos választások során új parlamentet választottak, viszont nem valósult meg a teljes iraki lakosság beemelése az új rendszerbe. A hatalom korábbi birtokosainak üldözése, egy konfesszionális közösség kollektív megbélyegzése elidegenítette és 2009. tavasz 103
