Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szilágyi István: Az Európai Unió és Latin-Amerika: biregionális stratégiai szövetség
Szilágyi István rikában, és Kelet-Közép-Európában - lezajló demokratizálódási folyamatok, politikai átmenetek, rendszerváltozások, rendszerkonszolidációk és integrációs szerveződések voltak Európában és Dél-Amerika legfontosabb országaiban.45 Az Ibér-amerikai Nemzetek Közössége létrehozásában a kulcsszerepet a demokratikus Spanyolország játszotta. A Spanyol Királyság Latin-Amerika-politikája gyökeresen szakított a Franco-rendszer hagyományaival, módszereivel, koncepciójával. Ez az államközi kapcsolatok területén a „hagyományos és szokásos" politikai dimenzió megerősítését, elmélyítését, mindenekelőtt azonban a kulturális és gazdasági szféra felértékelődését és felértékelését jelentette. A Spanyol Királyság ugyanakkor magával cipelte a tekintélyuralmi rezsim terhes örökségét, ezért le kellett küzdenie a latin-amerikai népek bizalmatlanságát, kezdeti tartózkodását és távolságtartását. Ez elsősorban a hispánság francoizmus által képviselt gondolatkörétől való elhatárolódást46 és a Hispán Nemzetek Közössége (Comunidad Hispániái de Naciones, CHN) megteremtésére irányuló koncepció és törekvés feladását tette szükségessé.47 A madridi kormányzat és a szubkontinens országai közötti együttműködés és új kapcsolatok filozófiájának alapját 1976-tól az Ibér-amerikai Nemzetek Közösségének önkéntes létrehozása és intézményesítése képezte. A kooperáció középpontjába az ibér-amerikai népek nyelvi, kulturális és történelmi közösségében gyökerező gazdasági és szociális fejlődésének előmozdítását, az oktatás és kultúra együttes fejlesztését, a tudás és ismeretek közös piacának megteremtését, az emberi jogok tiszteletben tartását, a demokratikus berendezkedés melletti elkötelezettséget és a huszonegy ország által képviselt sokszínű realitás figyelembevételét állították. Ennek a külpolitikai stratégiának a tartalmi kidolgozásában, érvényre juttatásában és nemzetközi elterjesztésében I. János Károly királynak elévülhetetlen érdemei vannak. Az 1978-as spanyol alkotmány a külpolitika alakításának terén jelentős szerephez juttatja az alkotmányos monarchia uralkodóját. Az alaptörvény 56. § 1. bekezdése a korona külkapcsolatokban betöltendő szerepéről a következőképpen rendelkezik: „A király az államfő, s mint az egység és állandóság szimbóluma, mérséklő módon hozzájárul az intézmények normális működésének betartásához, a nemzetközi kapcsolatokban ellátja az állam legfőbb képviseletét különösen a történelmi népek esetében (kiemelés tőlem - Sz. I.), és gyakorolja az alkotmányban és törvényekben kifejezetten rá ruházott funkciókat."48 Az uralkodó alapvetően és természetesen a mindenkori spanyol kormányok külpolitikájának legmagasabb szintű képviseletére vállalkozik. Ha voltak is hangsúlyeltolódások, hangsúlybeli különbségek az 1976 óta eltelt időszak öt miniszterelnökének (és külügyminisztereinek) Latin-Amerika felé irányuló (kulturális) külpolitikája között, a lényeget illetően valamennyi kormányfő azonosan cselekedett: a harmadik világ iránt jóval nagyobb affinitást mutató „tercermundista" Adolfo Suárez González (1976-1981), a biztonsági problémákat és a NATO-csatlakozást előtérbe helyező Leopoldo Calvo Sotelo (1981-1982), a szolidaritás szociáldemokrata eszméjét képviselő, a külpolitikai 22 Külügyi Szemle
