Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - BALKÁN - Juhász Adrienn Lilla: A boszniai gócpont: a folytonosság és átmenet keresztútjain
Juhász Adrienn Lilla kontinuitást felmutató körülményeket tárgyalja, amelyek tisztázatlansága mellett bármilyen történeti narratíva és politikai követelés életképesnek bizonyulhat. Ezek közül is elsősorban a háborús felelősség (részben szándékolt) elhomályosításának problematikáját, valamint ezzel összefüggésben a konfliktusok menetét lényegében befolyásoló aktori hálózatok és erőszakrezsimek hatalmának alulbecsülését és rejtegetését emeli ki. Átöröklött társadalmi konstrukciók a rendszer kihívóinak szolgálatában A jelenlegi boszniai politikai és társadalmi berendezkedés arculatát a (fizikailag 1992-től 1995-ig, virtuálisan már az 1980-as évek második felétől egészen mostanáig tartó) konfliktusok, és nem a béke időszaka alakította ki. Ezért nehezen képzelhető el egy olyan jellegű megbékélés, amely a három államalkotó (etnikumként definiált) boszniai közösség, a szerb, a horvát és a bosnyák együttélésének háború előtti minőségét hozná vissza. A mesterséges egymásmellettiség mindennapi ütközőzónái ugyanis rendre újratermelik a konfliktus szimbolikus és indirekt formáit. Ez pedig nem generációs probléma, addig legalábbis nem, amíg a három közösség a közelmúltat illető három legfontosabb, egymást átható diskurzusban (1. a második világháború értelmezései, vesztesei és győztesei, valamint áldozatai, 2. az etnikai csoportok egymáshoz való viszonya, 3. a legutóbbi háború eseményei) kilenc különböző narratívát ad2 és teremt újra a történelemkönyvekben. Dino Abazovic, a Szarajevói Egyetem Emberi Jogi Központjának igazgatója a boszniai helyzetről azt írta, hogy inkább az 1991 előtti időszakot idézi, nem pedig a béke és együttműködés állapotát.3 Egy mesterségesen alacsony intenzitásfokon tartott állandó feszültségről van szó, amely feszültség a közelmúltbeli háború emlékezetének manipulációja és átgyűrűző tudati-mentális állapotai, valamint a kényszerű és szoros egymás mellett élés mindennapi élménye között és az ebből eredő biztonság(hiány-)percepciók miatt keletkezik. Az etnikai kategóriák mentén történő megosztottság intézményesítésére épülő politikai vezetés4 az entitásközi együttműködés és integráció kulcsterületeit az etnopolitikai instrumentalizáció eszközévé alakítja, és az etnikai alapon definiált (szerb, bosnyák, horvát) érdekektől teszi függővé - és ez a logika szükségszemen vezet el az önrendelkezés kérdéséhez. Vagyis ha elfogadjuk azt a tézist, amely szerint a daytoni rendezés implicite elismeri a szerb katonai győzelmet,5 akkor a folyamat logikus végpontja az RS kiválása és Szerbiához való csatlakozása kellene hogy legyen (egy meglehetősen konkáv alakzatéi és a brckói ék miatt nem is összefüggő nagyobb Szerbiát eredményezve). A tézis abból ered, hogy a tűzszüneti status quo lényegében a boszniai szerb területi célokat, valamint a 2:1-hez erőviszonyt (49 százaléknyi RS-területen egy népcsoport és 51 százaléknyi föderációterületen két népcsoport osztozik) rögzíti és legitimálja a területszerzéseket. 48 Külügyi Szemle
