Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Réti György: Filippo Anfuso "Boldogtalan Magyarországa", avagy: egy olasz diplomata háborús emlékei hazánkról
Filippo Anfuso „boldogtalan Magyarországa * Sajnos csak egyszer találkozhattam Anfuso feleségével, az öregkorában is szép és kedves Nellyvel. 1997-ben, római diplomáciai szolgálatom során ismerkedtem meg vele. Meleg szavakkal emlékezett meg az akkor már csaknem húsz éve halott férjéről. Kiemelte széles körű műveltségét és emberségét. Elmondta, hogy a háború után a fasiszta korszak diplomatáinak tevékenységét vizsgáló antifasiszta bizottság nem talált kivetnivalót férje tevékenységében. Akár vissza is térhetett volna a diplomáciai szolgálatba, de ő hű maradt eszméihez, és inkább az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) nevű újfasiszta párt megszervezésében vállalt szerepet. Később parlamenti képviselő lett, és egy beszéde közben érte a halál, 1963-ban. Első találkozónk végén megbeszéltük, hogy egy hónap múlva újra beszélgetünk, és akkor majd részletesen mesél a Filippójával eltöltött éveiről. Erre a „találkozóra" azonban már sajnos csak halotti szertartásán kerülhetett sor... * Mint ismeretes, 1943. április 25-én megdöntötték Mussolini hatalmát, és a Dúcét bebörtönözték. Anfuso 1943 szeptemberében a fogságából kiszabadított Mussolini mellé állt, aki az általa létrehozott bábállam legfontosabb diplomáciai posztjára, a Salói Köztársaság berlini nagykövetévé nevezte ki. Diplomáciai karrierjének Mussolini végleges bukása vetett véget 1945 áprilisában. Anfuso emlékirataiból egy művelt, széles látókörű, de meggyőződéses fasiszta diplomata képe bontakozik ki. Fasizmusa azonban nem extrém, elítéli a nácizmus szélsőségességeit. Mussolini meggyőződéses híveként mindvégig hű maradt a Dúcéhoz és berlini szövetségeséhez. Visszaemlékezéseinek fő célja feltehetőleg e választásának igazolása. Véleményem szerint ez nem sikerült neki, de sikerült - számos jelentős történelmi esemény tanújaként - megidézni e vészterhes évtizedet. Anfuso élete végéig büszke volt arra, hogy ő volt a több mint két évtizedes Mussoli- ni-éra egyetlen misszióvezetője, aki Mussolini megbuktatása, majd kiszabadulása után is hű maradt Ducéjához, és az összeomlásig képviselte a Salói Köztársaságot Berlinben. Magatartását azzal a feltételezéssel magyarázza, hogy a háború sokkal hamarabb befejeződhetett volna, és kevesebb kárt okozott volna Itáliának és szövetségeseinek, ha a nyugati hatalmak békét kötötték volna Hitlerrel és Mussolinival, megakadályozva a Szovjetunió térnyerését Európában. Meggyőződéses fasisztaként nem tudta elfogadni, hogy a szövetségesek legfőbb célja és feladata az emberiséget akkor leginkább fenyegető nácizmus és szövetségeseinek teljes megsemmisítése volt. (A történelmietlen „ha"-kérdések világába vezet, hogy Mussolini talán megmenthette volna magát, és csökkenthétté volna Itália vesztességeit, ha Badogliónál előbb és helyette ugrik ki a háborúból. Országa és a saját tragédiája volt egyszerre, hogy annyira elkötelezte magát Hitler mellett, hogy ezt nem tudta megtenni.) 2008. tavasz 171
