Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában is jelentette. A hidegháború alatt az Egyesült Államok a Szovjetunióra mint racionális szereplőre számíthatott. Természetesen egyfelől életveszélyes fenyegetést jelentett hatalmas nukleáris arzenálja révén, de mind az amerikaiak, mind a szovjetek tisztában voltak egy esetleges atomháború megnyerhetetlenségével, így egyikük sem volt hajlandó ilyen messzire elmenni. A posztbipoláris nemzetközi színtéren azonban vadonatúj veszélyforrások jelentek meg: a nukleáris töltettel rendelkező „lator államok" és a terrorista csoportok. A terrorizmus új hulláma az 1990-as évek elején ennek a trendnek volt a manifesztálódása. Az Egyesült Államok hamar ráébredt, hogy a növekvő veszéllyel szembe kell néznie: kis és radikális csoportosulások vagy lator államok kevés vesztenivalóval hatalmas veszteséget okozhatnak a Nyugatnak, elsősorban az Egyesült Államoknak. Stratégiai javaslatok születtek a fenyegetések elhárítására, de a Clinton-kormányzat külpolitikája miatt ezek eredménytelenek maradtak. Bili Clinton elsősorban a kereskedelemre koncentrált, a külpolitikát eleinte elhanyagolta, és katonai lépéseket csak végszükség esetén tett. Különösen az elnök „szerződések iránti mániája" hordozta azt a félrevezető üzenetet, hogy az Egyesült Államok hajlandó multilaterálisán viselkedni.18 Az idő elteltével aztán Clinton is változott, és elkötelezte magát és hazáját a beavatkozásra, amennyiben szükséges.19 1999. február 26-i San Franciscó-i beszédében így fogalmazott: „Azt a kérdést kell feltennünk, hogy biztonságunkra nézve mi a következménye annak, ha hagyjuk, hogy a konfliktusok elmérgesedjenek és kiterjednek... ahol értékeink és érdekeink forognak kockán, és ahol változtatást tudunk elérni, ott késznek kell lennünk erre. És arra is emlékeznünk kell, hogy az igazi kihívás külpolitikánkkal szemben az, hogy a problémákkal az előtt foglalkozzunk, mielőtt azok sértenék nemzeti érdekeinket."20 Tehát a gyakran inkompetensnek, multilateralistának és túlságosan liberálisnak bélyegzett Clinton-kormányzat észrevette a regionális konfliktusok okozta veszélyt és ezek hatását az amerikai érdekekre. Ráadásul Clinton is megemlítette a nemzeti rakétavédelmi rendszer fejlesztését, amit az utóbbi időben oly sokat kritizálnak mint a neokonzervativizmus szülöttjét.21 Mindezeken túl a Clinton-kormányzat Nemzeti védelmi stratégiája kimondta: „Amikor csak lehetséges, a nemzetközi közösséggel összhangban cselekszünk, de nem habozunk unilaterálisan cselekedni, amikor szükséges."22 Ezek a szavak szinte visszhangozták Clinton első beiktatási beszédét: „Amikor alapvető érdekeinket éri kihívás, vagy a nemzetközi közösség akaratát és lelkiismeretét tagadják meg, cselekedni fogunk; békés diplomáciai eszközökkel, amikor csak lehetséges, de erővel, ha szükséges."23 Ezek a demokrata elnöki gondolatok csak még könnyebbé tették a republikánus kormánynak, hogy 2001. szeptember 11. szörnyű eseményei után megváltoztassa az amerikai külpolitika irányát és stílusát. A 2001 januárjában hivatalba lépő Bush-kormány alig kezdte meg működését, amikor az ikertornyok összedőltek, és majd 3000 áldozat hevert a romok alatt. Habár az Egyesült Államok nagykövetségei, hajói, sőt maga a Világkereskedelmi Központ is volt 2008. tavasz 101