Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Peterecz Zoltán már korábban terrorakciók célpontja, az anyaföldön elszenvedett pusztítás hatalmas sokkot okozott a magabiztos országnak. De ez csak pillanatnyi állapot volt, és kétség sem lehetett afelől, hogy az Egyesült Államok szeptember 11-re a legkeményebb katonai válaszlépést teszi meg. A tragédia tovább növelte a vezetők meggyőződését, hogy a kilencvenes években folytatott külpolitika kudarc volt. George W. Bush és legközelebbi emberei, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó is osztotta azt a hitet, hogy az Egyesült Államoknak használnia kell roppant katonai erejét, hogy megakadályozzon egy jövőbeni támadást az ország ellen. Az amerikai politikatudományban a hatalom koncepciója mindig is prominens helyet foglalt el, de a hidegháború végével újult erőre kapott. Ennek egyszerű oka volt: az Egyesült Államok rivális nélkül maradt katonai szempontból, és ez a potenciális hadászati erő szinte megkövetelte, hogy használják. A demokrata kormányzat nyolc év alatt azonban túl óvatosnak bizonyult Amerika roppant katonai erejét illetően, és a félelmetes szovjet ellenség eltűnése jelentős demobilizációt idézett elő. Az amerikai haderőket mintegy egyharmadára csökkentették néhány éven belül.24 Semmit sem ellenezhetett volna hevesebben a konzervatív oldal: neki egy különlegesen erős hadsereg jelentette az ugródeszkát egy esetleges unilateralizmushoz. „Egy olyan világban, amelyikben a béke és az amerikai biztonság az amerikai erőtől és annak akaratlagos használatától függ, a fő veszély, amellyel az Egyesült Államok szembetalálja magát most és a jövőben, a saját gyengesége."25 „Az erő számít" - írta Condoleezza Rice, és az elsődleges elv a republikánus külpolitikában „az erő tisztelete" volt.26 Ez a hozzáállás nem véletlen, hiszen az egész történelem folyamán mindig is a puszta, nyers katonai erő volt az, amely beleegyezésre vagy akár behódolásra tudta kényszeríteni az országokat. Ahogy azt Max Boot megfogalmazta: „Bármelyik nemzet ilyen hatalmas erő birtokában mindig is csábítást fog érezni arra, hogy egyedül cselekedjen. Az erő unilateralizmust szül. Ez ilyen egyszerű."27 Ráadásul az 1990-es évekbeli balkáni események további bizonyítékot szolgáltattak a Bush-kormánynak, hogy egy impotens ENSZ helyett csakis az amerikai haderő döntő beavatkozása lehet a megoldás a különböző krízisekre.28 Új csoportosulás jelent meg, ezt Hastedt az „amerikai keresztes háborús perspektívának" hívja, s amely „osztja az unilateralizmus iránti preferenciát és azt a hitet, hogy az Egyesült Államok a vezető hatalom a nemzetközi rendszerben" 29 Míg az Afganisztán elleni háború támogatásra talált a nemzetközi közösségben, addig az Irak elleni háborúra való készülődés számos országban váltott ki ellenállást és visszautasítást, és ezek közül sokan az Egyesült Államok szövetségesei voltak. A tálib rezsim elleni gyors és sikeres akció elhitette a kormányzattal, hogy Irak hasonló eset lesz. A többiek panaszait hamarosan elhessegették: „A legtöbb ország számára az a lényeg - magyarázta a háború előtt néhány nappal Cheney alelnök -, hogy úgysem képesek semmit sem tenni ezzel kapcsolatban."30 Ha már Huszeint egyszer elkergették, 102 Külügyi Szemle
