Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Peterecz Zoltán elején kifejezte ebbéli aggodalmait: „Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy csak az Egyesült Államok elég erős gazdasági és belpolitikai szempontból ahhoz, hogy az egész világra kiterjedő felelősséget vállaljon, és az a gyakorlat, hogy megpróbálunk minden szövetségesünktől előzetes beleegyezést szerezni minden lépésünkhöz, nem cselekvéshez, hanem annak hiányához vezet... fenn kell tartanunk a jogot, hogy egyedül cselekedjünk, vagy egy regionális hatalmi csoportosulással, ha érdekeink úgy kívánják."1' 6 De az unilateralizmus megmaradt a retorika szintjén. Az egymást követő elnökök megelégedtek további doktrínák kihirdetésével, ezek meghúzták a határt, amelyen túl az Egyesült Államok hajlandó volt akár a fegyveres konfliktusig is elmenni, ha érdekei úgy kívánják. A retorikát azonban ritkán követte tett. Az egyetlen komoly kivétel a vietnami háború volt, amelyet az Egyesült Államok egyedül vívott meg, és aminek megalázó vereség lett a vége. A nemzetközi megalázottság és a Vietnam-szindróma jó pár évre visszavetette Amerikát, egészen Ronald Reagan megjelenéséig. Míg a realista iskola elfogadta a Szovjetunióval való szükségszerű együttlétet, egy új intellektuális vonal kapott erőre, amelyet neokonzervativizmusnak neveztek el, és Reagan 1980-as megválasztásával az ország először kapott olyan elnököt, aki visszaterelte hazáját az unilateralizmus felé, mindezt a „gonosz birodalom" elleni keresztes hadjárat nevében. Szövetségesei aggodalmaival és panaszaival mit sem törődve, az Egyesült Államok újfent jelentős fegyverkezésbe kezdett, elindította a „csillagháborús" Stratégiai védelmi kezdeményezést és más, drága fegyverfejlesztési programokat, ezzel is extra terhet róva a tántorgó szovjet gazdaságra. Mihail Gorbacsov megjelenésével, nyitásával a Nyugat felé, és a maga alá roskadó szovjet gazdaság miatt, a szovjet birodalom hamar összeomlott, és megnyílt az út egy rivális nélküli Egyesült Államok előtt. Az 1990-es évek ígéretesen indultak. Úgy tűnt, a hidegháború feltartóztatási és elret- tentési politikája kifizetődött, és a demokrácia győzedelmeskedett. A kommunizmus feletti győzelem nagyban megemelte Amerika presztízsét szerte a világon. Az Egyesült Államok érthetően saját külpolitikai pragmatizmusának és moralitásának bizonyítékaként látta ezen eseményeket. A keletkező vákuumot az Egyesült Államok a liberális demokrácia további terjesztésére akarta kihasználni. Végétre is a hidegháború alatti próbálkozások a demokrácia megteremtésére a volt ellenségeknél sikerrel zárultak: Németország és Japán demokratikus és gazdaságilag virágzó országokká váltak. Logikusnak tűnt, hogy a már bevált recept máshol is működni fog. Az utolsó igazi multilaterális lépés az Egyesült Államok oldaláról az 1991-es öbölháború volt. Ennek az is oka, hogy olyan egyedi eset volt ez, amikor a nemzetközi közösség teljesen egyetértett Irak visszaszorításában.17 A koalíció gyors és látványos sikert aratott, de a Szaddám-rezsimet nem mozdította el, s ennek később súlyos következményei lettek. Mindenesetre a világ elégedett volt, hogy a demokrácia a csúcson van. Kevesen látták, hogy egy új korszak vette kezdetét a Szovjetunió megszűnésével: a bipolaritás megszűnése, bármilyen ellentmondásos is elsőre, a stabilitás elvesztését 100 Külügyi Szemle
