Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 1. szám - ENERGIAPOLITIKA - Faragó Tibor: A globális éghajlatváltozás veszélye és a nemzetközi együttműködés
Faragó Tibor ajánlásait. Ebben az átfogó keretben kap figyelmet az üvegházhatású gázok kibocsátása- mindenekelőtt a fosszilis tüzelőanyagok elégetésével a légkörbe kerülő szén-dioxid- miatt az „éghajlatváltozás komoly valószínűsége" is. A bizottság véleménye szerint ennek érdekében a világnak egy sokkal kisebb energiaigényű de nagyobb energiahatékonyságú jövőre kell felkészülnie. Az ENSZ közgyűlése 1987 végén határozatban fogadta el a jelentést és az abban foglalt ajánlásokat. Ennek az ENSZ-határozatnak és a korábbi tudományos konferenciáknak is tulajdonítható, hogy 1988-ban a WMO és az UNEP közösen létrehozta az Éghajlat-változási Kormányközi Testületet (IPCC). Ennek keretében számos tudományág képviselői egyeztették a megfigyelések és a modellek eredményeit, összegezték a globális éghajlat, illetve általában a földi környezet alakulására vonatkozó részletes értékelést, majd ezek alapján a kormányok képviselői hagyták jóvá a politikának szánt legfontosabb üzeneteket. A testület nagy tekintélyű elnöke a svéd Bert Bolin lett. Két évre rá, 1990-re pedig elkészült a testület első értékelő jelentése. Az éghajlatváltozással kapcsolatos vizsgálatok és nemzetközi politikai megfontolások (a klímapolitika) három egymással szorosan összefüggő területre tagolódtak: • a globális éghajlati rendszer viselkedésével, állapotának várható alakulásával kapcsolatos ismeretek bővítése, a jövőre vonatkozó becslések pontosítása; • a becsült globális változások lehetséges társadalmi-gazdasági és környezeti hatásainak felmérése és a káros hatások mérséklését célzó lehetőségek feltárása; • a globális éghajlatváltozás veszélyét kiváltó, erősítő emberi tevékenységek azonosítása és ilyen irányú következményeik kezelési lehetőségei, elsősorban az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével. 1998 júniusában a kanadai Torontóban politikusok és tudósok részvételével tartottak konferenciát, ahol a globális biztonsági szempontból is vizsgálták a földi légkör állapotváltozását. A résztvevők sürgették egy nemzetközi program és megállapodás elfogadását a földi légkör védelmére, és ennek keretében - első lépésként - az 1988-as szinthez képest 2005-re a szén-dioxid-kibocsátás húszszázalékos csökkentését. Ez volt az azóta sokszor hivatkozott torontói cél. Ugyanebben az évben az ENSZ-ben határozatot fogadtak el a földi éghajlat védelméről. Ebben az ENSZ-tagállamok aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a globális (fel)melegedés súlyosan veszélyeztetheti a társadalmi-gazdasági rendszereket (UN, 1988). Mindezek alapján érthető, hogy az 1990 novemberében megtartott II. Éghajlati Világ- konferencia az előzőnél sokkal nagyobb figyelmet kapott, s annak magas szintű politikai szakaszán Margaret Thatcher brit kormányfő mellett számos ország kormányát egy vagy több miniszter képviselte, és egyetértettek abban, hogy sürgősen meg kell állapodni az éghajlatváltozással kapcsolatos teendőkről. Az ENSZ-közgyűlés 45/212 számú határozata (UN, 1990) pedig éppen arról szólt, 84 Külügyi Szemle
