Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Gálik Zoltán: Illúziók és elvesztésük: Nagy-Britannia kísérlete a befolyásgyakorlásra
Gálik Zoltán A klasszikus koncessziós szerződések ideje régen lejárt, a hetvenes évektől kezdve folyamatosan eltűntek a világpiacról. A nemzetközi tőkebefektetések az olajágazatban ma az úgynevezett termelésrészesedési egyezményen (Production Sharing Agreement, PSA) - keresztül fémek hozzá a fejlődő országok olajkincseihez, amely a szektorba történő befektetések mikéntjét szabályozza. Az Irakban az utóbbi években folyamatosan napirenden lévő olajtörvény tervezetek újabb változatai az eredetitől eltérően már tartalmazzák ezt a típusú szerződést is. A számos törvénytervezet közül az éppen aktuális 2006 júliusában már járt az amerikai kormánynál és a nagy olajvállalatoknál. Szeptemberben az IMF is jóváhagyta (Fortson, 2007). A PSA az amerikai kormány által felkért amerikai tanácsadó cég, a BearingPoint javaslatára került be a törvénytervezetbe. A BP és a Shell a törvénytervezetben lefektetett három szerződéstípus közül a PSA mellett az olajtermeléssel kapcsolatos szolgáltatási szerződéseket részesíti előnyben a visszavásárlási szerződés rovására (Sereni, 2007). A visszavásárlás az első évben nagyon magas befektetést kíván a vállalatoktól, viszont a szerződő állam előre garantálja a befektetés összegének rátáját. Ezt a törvénytervezet nem pontosítja, tudomásunk szerint megközelítőleg húsz százalék lehet. Általában a nemzetközi olajvállalatok a termelésrészesedési szerződéseket kedvelik (Oxford Analytica, 03/06/2007). A BP és a Shell vállalatpolitikájának is ez áll a homlokterében az iraki olaj kitermelésével kapcsolatban. Mindkét vállalat erőteljesen lobbizik a nemzetközi szerződések ezen típusáért. Az ok igen egyszerű: a PSA lehetővé teszi, hogy Irakban a vállalatok egy bizonyos olajmezőn harminc évig termelő tevékenységet folytassanak, míg a szerződő ország megtarthatja a terület feletti tulajdonjogát. Ennél hosszabb PSA-szerződéseket olyan területeken szoktak kötni, ahol a költségek megtérülése nagyon bizonytalan. Irak viszont kitermelés szempontjából az egyik legolcsóbb hely (1 USD/hordó), a mezőket pedig már feltárták. A nagyvállalat beruház a kutak, az olajvezetékek és a finomítók működtetésébe illetve az infrastruktúra kiépítésébe. A nyereség megosztását a PSA szigorúan szabályozza: a vállalat fokozatosan adott százalékban levonja az olajmező fejlesztésébe fektetett költségeit, illetve ezen felül további húsz százalék jár neki a profitból (máshol ez az arány körülbelül tíz százalék.) A magas arány indoka a biztonság hiánya. A fennmaradó összeg az iraki központi kormányzatot illeti meg, továbbá a termelés volumenétől, illetve a nyereségtől függetlenül a 12,5 százalék royalti összege is. A Shell és a BP számára is igen kedvező, hogy egyrészt a jövedelem repatriálása után a szokásostól eltérő módon a vállalatnak nem kell adóznia, másrészt, hogy a vitás kérdéseket nemzetközi bíróság, nem pedig iraki intézi. Összességében tehát a vállalat előreláthatólag a jövedelem hatvan-hetven százalékát repatriálhatja. Ezzel ellentétben a Szaddám alatt a Totállal megkötött, igen kedvező egyezmény a költségmegtérülés felett csak tíz százalékot biztosít a vállalatnak, a költségmegtérülés alatt pedig negyven százalékot, a többi az iraki kormányé. A brit kormány gyakran hangoztatja, hogy az olajtörvénynek az iraki egység és nem a megosztottság szolgálatában kell állnia. Erre garancia, hogy a törvény példa nélkü62 Külügyi Szemle
