Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Gálik Zoltán: Illúziók és elvesztésük: Nagy-Britannia kísérlete a befolyásgyakorlásra
Illúziók és elvesztésük: Nagy-Britannia kísérlete a befolyásgyakorlásra kérdés, amit érdemes felvetnünk, hogy mennyire illeszkedik a háborúban való aktív részvétel a hagyományos brit külpolitika prioritásaiba. A klasszikus külpolitikai hagyományok a modem állam megszületésével jöttek létre. Nagy-Britannia a modern államiság korába nem mint klasszikus értelemben vett nemzetállam, hanem mint folyamatosan terjeszkedő birodalom lépett. Külpolitikája birodalmi külpolitika volt. A 19. századi hegemén külpolitikájának természetes mozgástere a világszínpad volt. Európa, mint a kor nagyhatalmi játszmáinak színtere, nagyrészt már az 1648-as vesztfáliai béke, de határozottabban a napóleoni háborúkat lezáró bécsi békekongresszus óta a brit hatalmi érdekek szerint működött. A külpolitika alapját pedig a hatalmi egyensúlyi politika jelentette, ami lehetővé tette, hogy Európában a status quo megtartásával a britek a birodalom működtetésére helyezhessék a hangsúly. Amikor az első világháború végével a brit hegemónia korszaka lezárult, a hatalmi egyensúlypolitika megváltozott keretek között ugyan, de továbbra is fennmaradt. Az első világháború után ugyanis Nagy-Britannia már nem volt képes hegemén hatalmát gyakorolni, az Amerikai Egyesült Államok azonban még a második világháború végéig nem vette át a hegemón szerepét. A két háború között a hegemónia fordulópontját több eseményhez is köthetjük, általában az aranystandard rendszer megszűnését, a monetáris rendszer teljes szétesését, illetve az 1930-as évek válságjeleit szokták a hegemónia végeként értelmezni. A második világháború után a brit külpolitika a hidegháborús nemzetközi rendszer szuperhatalmai mögött a hatalmi egyensúlyi politika mellé új külpolitikai alapot, egy kettős szövetségi rendszert emelt be. Az Egyesült Államokkal kialakított „különleges kapcsolat" mint külpolitikai prioritás történelmi távlatból tekintve anomália a brit hatalmi politizálásban, hiszen az ország egy olyan szövetség tagja lett, amelyben nem ő a meghatározó tag. A hidegháború alatt ez a szövetség biztosította Nagy-Britanniának a világszínpad elérését, illetve annak illúzióját. A világháború utáni évtizedekben lassan széteső gyarmatbirodalmat a Brit Nemzetközösség, majd később a Nemzetközösség keretei között nem sikerült újjászervezni, és a brit külpolitikai prioritások között ha megkésve is, de egyre erőteljesebb szerepet kapott Európa. A hatalmi egyensúlypolitika a reálpolitikát, a realizmus elveinek külpolitikai alkalmazását feltételezi, amely magába foglalja a közvetlen érdekérvényesítést és a nagy- hatalmi/regionális hatalmi politizálást. Ezt a klasszikus reálpolitikát tekinthetjük a brit külpolitika hagyományos vonulatának. A második világháború után kialakított és az ENSZ alapokmányában lefektetett, részben liberális alapelvekre épülő nemzetközi rend létrehozása elvileg fordulópontot jelentett az Egyesült Királyság történelmében. A megváltozott hatalmi helyzet, gazdasági és katonai képességeinek jelentős visszaesése nem tette lehetővé korábbi külpolitikájának folytatását, igaz, a gyakorlatban egészen az 1956-os szuezi válságig igyekezett erről nem tudomást venni. A hatalmi politika folytatásának lehetőségéről egészen addig nem mondott le, és a későbbiekben is többször visszatért a korábbi vezérelvekhez.2 2007. nyár-ősz 49
