Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Romsics Gergely: A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új hegemonikus rend
Romsics Gergely volról szemlélve ezt felfoghatjuk úgy, mint egy megfelelő repair strategy keresését, eny- nyiben tehát természetes folyamatot láthatunk benne. Ez azonban nem fedheti el, hogy amíg a rendszer meghatározó szereplője a menedzselés megfelelő maximáit igyekszik új egyensúlyi állapotba hozni, a rendszer egészén belül megnő a bizonytalanság.26 Ennek számtalan jelét látjuk. Egyfelől feltűnő, hogy a 2001 utáni demokratizációt hangsúlyozó, a költségeket is vállaló transzformatív preferenciákat27 az iraki nehézségek jelentkezésével felváltotta egy következetlen, ellentmondásos rendszer. Egyiptom és Szaúd-Arábia például megszűnt demokratizálandó célország lenni, és újra stabil szövetségessé lépett elő, akiket noszogatni lehet, fenyegetni nem (hol van már a 2001-ben elnapolt amerikai-egyiptomi kereskedelmi szerződés ügye...). Ugyanakkor az iraki beavatkozás továbbra sem legitimálható mással, mint a transzformatív diplomácia elvi szükségszerűségének hirdetésével. Ez utóbbi visszaszorulóban van ugyan, de periodikusan elő-előkerül - egyéb konfliktusok idején - az Orosz Föderációban és a Kínában zajló vagy éppen nem zajló belpolitikai folyamatok kapcsán. Nem kell a putyini autokráciával szimpatizálni ahhoz, hogy megértsük, miért bizonytalanítja el Moszkvát az Egyesült Államok először megengedő, szemet hunyó szövetségesi retorikája, majd az ezt felváltó, a demokratizációt számon kérő fordulat. Ez a relatív kiszámíthatatlanság eleve kizárja, hogy a hegemonikus rend perifériájának két igazán jelentős szereplője stabil és részleges kooperáción alapuló pozíciókat alakíthasson ki az Egyesült Államokkal, fokozza a bizonytalanságot, amely - figyelembe véve az elrettentő erejében kevésbé bízó és iraki szereplése által még inkább erődemonstrációkra kényszerített amerikai hegemón reflexeit - folyamatosan egy biztonságdilemma-spirál elindításával fenyeget.28 Nézetünk szerint ma a fenti gondolatok alapján rajzolható meg az amerikai hegemónia állapotáról a kép. Olyan, egyes szerzők szerint mindig, de legalábbis 1973 óta a partnerekkel folytatott belső, gazdasági versengésen alapuló rendről van szó, amely a versengést intézmények révén szabályozta, a kontrahegemonikus fenyegetéssel szemben pedig kooperációt várt el.29 Belső „partneri" köre mellett ösztönzőkkel a renden belül nem demokratikus államokat is megtűrt, ha ezek jelentős hozzájárulásokat tettek a rend fenntartásához. Döntéseiben unilaterális volt és maradt mindig, amennyiben a rend működését érték kihívások, a rend menedzselésében ugyanakkor hajlott a multilateralizmusra.30 Mára ezek az elvek váltak bizonytalanná: nem világos, mikor és milyen feltételek mellett engedi meg a rend és a rend intézményeiben születő döntések kapcsán a partnerországok preferenciáinak érvényesülését, hogy hol húzódnak a partnerség korlátái, és a kooperáció külső körében zajló - politikai, tehát nem az értékközösség meggyőződése által kondicionált - interakciók során mikor és milyen intenzitással lép fel transzformatív elvárásokkal is.31 Ez, tömören, az a hegemóniakép, amelyből kiindulva kísérletet teszünk a nemzetközi rendszerben az iraki konfliktus nyomán lezajló várható változások megragadására. 18 Külügyi Szemle
