Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Romsics Gergely: A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új hegemonikus rend
A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegeméin, új hegemonikus rend tikai, tehát a hegemonikus rend határait és a kontrahegemonikus kezdeményezéseket érintő kérdésekben - legalábbis a hegemón szemszögéből - nem. Washington - logikus módon - nem enged abban a kérdésben, hogy saját maga határozza meg, mi minősül az általa létrehozott rend elleni kritikus kihágásnak, amelyet - ismét csak az általa meghatározott módon - szankcionálni szükséges. A repair strategy amerikai felfogásban a hegemón privilégiuma. (Tegyük hozzá: ez a második privilégium nem szükségszerű, így például az európai koncert hagyományára támaszkodó brit hegemónia praxisa is teret engedett a kollektív javítási stratégiáknak. Igaz, akkoriban a szintén érdekelt partnerek és a britek képességei között jóval kisebb volt a szakadék.)24 Végezetül még egy alapvető jelenséget kell kiemelnünk, amelyet a tanulmányban- provokatív módon - 2001. szeptember 11. legjelentősebb következményének tekintünk. Ez a következmény a hegemonikus rend fenntartása során alkalmazott stratégia maximáit érinti, azaz a stabilitás, a belpolitikai szerkezettől független kooperáció és a transzformatív (a hazai struktúrákat a hegemón berendezkedéséhez közelíteni kívánó) diplomácia közötti kívánatos egyensúlyt. Bizonyos mozgást megengedő korlátok között, de 2001 előtt nagyjából stabil egyensúly létezett a két komponens között. Az egyensúlyban működő maximákról számos tanulmány született, mind általános, elméleti feldolgozás, mind konkrét esettanulmány. Ezekből kiviláglik, hogy az Egyesült Államok „hegemonikus közérzetének" különböző fázisaiban eltérően, de kalkulálhatóan viszonyult a rendhez tartozónak ítélt államok politikai preferenciáihoz. A hidegháború idején a szovjet előretörés, Moszkva befolyási övezetének kiterjesztése, kommunista hatalomátvétel vagy más, akut veszély híján puha és gyenge demokratizációs nyomást alkalmazott, ritkábban elfogadta a hazai status cjuót, és ha ez megtörtént (mert adott országban „vörös veszély" volt, vagy mert az állam fontos szereplője volt valamelyik globális közjószág termelési rendjének) a maximális tolerancia elvét alkalmazta. Ugyanakkor a demokratikus államokat tekintette természetes szövetségesnek és stakeholdemek, minden más államot szigorúan érdekvezérelt partnerként definiált, melyeket csak anyagi ösztönzőkkel lehet a rendszeren, illetve renden belül tartani. A kilencvenes években a fokozott mozgásszabadság és ennek az idősebb Bush által képviselt óvatos, multilaterális realista programja (az eredeti new world order) után a hivatalos külpolitikában a két- nem is annyira - szélső értéket Warren Christopher pragmatikus multilateralizmusa és Madeleine Albright óvatos transzformatív multilateralizmusa képviselte,25 ez utóbbi tekinthető az első kudarcaiból levont következtetések eredményének éppúgy, mint személyes vagy csoportbefolyás következményének. Ám akármelyik inkamációját is nézzük az amerikai külpolitikai elképzeléseknek, mindegyikben az amerikai érdek, a globális biztonság és a globális demokratizáció közötti kalkulálható egyensúlyi pont keresése ismerhető fel, amely a három tengelyen felvehető értékekből adódna. Ezzel szemben 2001. szeptember 11. után az amerikai rendszermenedzsment elvesztette egyensúlyát, nehezebben kiszámíthatóvá és ellentmondásosabbá vált. Egészen tá2007. nyár-ősz 17
