Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig önálló cikként a Foreign Policy hasábjain (A győzelemtől a sikerig: a múlt tanulságai13), amelyek nagyjából azonos elemzési háttérre támaszkodva az Egyesült Államok 1898— 2003 közötti külföldi nemzetépítési vállalkozásait, köztük a második világháborút követő japán szerepvállalást, tekintették át és értékelték. Ha a szerzők szándékai nem is feltétlen voltak apologetikusak, a történelmi múltból felidézett „japán párhuzam" több szempontból is kapóra jött az amerikai kormányzatnak. A „japán nemzetépítésről" el lehetett mondani: 1. „sikeresnek bizonyult", ezért „legitimáló érvényű", 2. kifejezetten (a japán féltől eltekintve „egyoldalúan") „amerikai vállalkozás" volt, 3. egy „nem nyugati országban" ment végbe, és 4. nem volt köze a Clinton-kormányzathoz. Az amerikai megszállási politikát az azt követő évtizedek „gazdasági csodája" a japánok nagy többségével is elfogadtatta. A megszállás formailag nem, de a modernizációs reformpolitika egyértelműen és egyoldalúan amerikai volt. Ezt ki lehetett emelni mint az eredményes nemzetépítés feltételét, mondván: nem fecséreltek el erőforrásokat és időt koalíciós partnerekkel való nehézkes egyeztetésekre, mint például Németországban (az ott bekövetkező meghasonlásról és megosztásról nem is szólva). Arccal Irak felé különösen fontos volt, hogy az amerikai nemzetépítés Japánban mint nem nyugati országban volt „példaszerű" - a 19. század vége óta végrehajtott nemzetépítési célú és indoklásé amerikai beavatkozások sorában eredményesnek tekintett esetek közül a japán példa volt a legelvitathatatlanabb módon „nem nyugati"14, és ebben Afganisztánhoz és Irakhoz leginkább hasonlítható. Nem utolsósorban: a japán modell emlegetése „politikailag korrekt" volt, használata megkímélte a Bush kormányzatot attól, hogy a Clinton-éra hasonló célú erőfeszítéseire hivatkozva nyilvánvaló politikai ellentmondásokba keveredjen, miután George W. Bush még elnökjelöltként hevesen támadta elődje „nemzetépítési" politikáját (például az ilyen célú, és egyáltalán nem mindenben sikertelen amerikai szerepvállalást a Balkánon).15 Az ellentmondás még kínosabb lett volna annak figyelembevételével, hogy az 1990-es évek nemzetépítő amerikai beavatkozásait korábban élesen bíráló Bush elnök hivatali évei alatt lényegesen több ilyen beavatkozásra került sor, mint az előző kormányzat idején. Erre az utóbbi szempontegyüttesre James Dobbins, a fentebb idézett RAND-tanulmány elsőnek jegyzett és a jelenlegi adminisztráció vezető köreihez közel álló szerzője utalt egy 2005 februárjában készült interjúban16, hozzátéve: míg a hidegháború alatt az Egyesült Államok átlag tízévente vállalkozott egy-egy „nemzetépítési célú" beavatkozásra (mint Libanonban, Dominikában, Granadában vagy Panamában), Clinton elnöksége alatt két-évente, addig Bush első hivatalviselése idején már évente (Afganisztánban, Irakban és Haitin), s ezek a tények is tanácsossá tették a biztos (belpolitikai) távolságban levő „japán analógia" emlegetését. Ezek után nem meglepő, ahogyan George W. Bush elnök „újra felfedezte"17 a japán és a német mintát, például az American Enterprise Institute díszvacsoráján 2003 februárjában elmondott beszédében: 2006. tavasz-nyár 91
