Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
Gergely Attila „Amerika megtette és megtartotta ezt a [nemzetépítési] elköteleződését korábban is - így abban a békében, amely a világháborút követte. Az ellenség legyőzése után nem megszálló hadseregeket, hanem alkotmányokat és parlamenteket hagytunk magunk után."18 A beszéd ténybeli részleteit most nem feszegetve, elismerhető, hogy a történelmi összehasonlítások önmagukban nem feltétlen jogosulatlanok. Miért ne lehetne összehasonlítani például az Egyesült Államok kora huszadik századi dél-amerikai és Fü- löp-szigeti beavatkozásait a század közepének és második felének Japánban, illetve Vietnamban megkísérelt politikájával - azon az alapon, hogy valamennyi amerikai vállalkozás volt? Még akkor is, ha ez más vonatkozásokban nem éppen „almát almával" összehasonlító eljárás. Ilyen értelemben a japán és a többi történelmi eset egy sorba állítása hasznos meglátásokhoz is hozzásegíthet, különösen ha a cél a kormányzati politika választási ciklusokhoz alkalmazkodó rövidlátásának ellensúlyozása, csak hosz- szabb távon azonosítható, esetleg kijózanító hatásúnak remélt tanulságok levonása. Minxin Pei idézett tanulmányaiban (2003a,b) jó százéves távon próbált meg ilyen tanulságokat levonni. A Kongresszusi Kutatási Szolgálatok adataira támaszkodva az 1898 és 2003 közötti időszakban az Egyesült Államok mintegy kétszáz külföldi katonai beavatkozását vizsgálta meg. Ezek között 16-ot (nyolc százalék) talált olyannak, amelyekre a „nemzetépítés" legalább egy minimális meghatározása alkalmazható. A 16 esetből mindössze négyet (25 százalék) tudott „sikeresnek" elfogadni (ahol az amerikai megszállás után több mint tíz évvel is fennmaradtak a demokratikus intézmények): a japánt, a (lényegében nyugat-19) németet, a granadait és a panamait. A „sikeresek" között ott van a japán eset, amelyben a sikert sokan az unilaterálisan amerikai politikának tulajdonítják, de Pei arra mutatott rá, hogy a 12 sikertelennek bizonyult eset legáltalánosabb jellemzője is éppen ez volt: „a történelmi vizsgálódás azt mutatja, hogy a [külföldön végrehajtott amerikai] nemzetépítési kudarcok kulcsmozzanata az unilaterális megközelítés volt".20 Pei listáján a (viszonylag) „fejlettnek" tartott japán és német eset mindegyike egyben „sikeres" is volt, a többi 14, „fejletlen" esetből csak kettő minősült ilyennek. A „sikeres" Japán (és Németország) további jellemzői a „sikertelen" esetek nagy többségével szemben: erős nemzeti azonosság, nagy etnikai egyöntetűség, viszonylagos társadalmi-gazdasági egyenlőség, viszonylag erős társadalmi kohézió, az állami bürokrácia teljesítőképességének, általában az intézményi fegyelemnek magas szintje. Az utóbbinak is tulajdonítható, hogy Japánban nagyon nagy mértékű volt a háború után a politikai és gazdasági intézmények személyi folytonossága. A „sikernek" nem elhanyagolható tényezője volt, hogy a régi rendszer politikusainak, bürokratáinak és üzletembereinek kevesebb mint 2 százalékát távolították el a háború utáni tisztogatások során, és még az így eltávolítottak nagy része is később visszatért pályájára (a megszállás alatti első választásokon befutó országgyűlési képviselők 42 százaléka ilyen „visszatérő politikus" volt). Ezzel is összefüggésben volt, hogy Japán (és Német92 Külügyi Szemle