Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
Gergely Attila miért írták meg és adták ki ezeket a könyveket éppen 2003 tavaszára? Egyebek között azért, mert néhány hónappal korábban, 2002 szeptemberében közzétették az amerikai nemzetbiztonsági stratégia legújabb változatát5, amit viszont az előző hónapban Bush elnöknek az iraki háború végleges tervezési munkálatait elrendelő utasítása előzött meg. A dokumentum minden korábbinál határozottabban leszögezte: „Amerikát ma nem annyira a hódító, hanem a kudarcot valló államok fenyegetik". Az államkudarc- kezelés legmegfelelőbb módját pedig elsősorban olyan amerikai vezérlésű állam- és nemzetépítési programok jelenthetik6, amelyeket az Egyesült Államok már korábban is számos esetben alkalmazott, és amelyek sikerességét a legmeggyőzőbben a japán és német esetek bizonyították - tette hozzá az amerikai kormányzat számos képviselője, és, bár nem minden fenntartás nélkül, nagyrészt a nemzetbiztonsági irányelvek nyomán született vagy az azokhoz kapcsolódó szakmai tanulmányok és médiakommentárok hosszú sora.7 Ezeknek jó fél évvel az időszerű nemzetbiztonsági doktrína meghirdetése után már tekintélyes választékából vehették olvasmányaikat Feldman 2003 tavaszán Irakba tartó repülőgépének utasai. A politikai instrumentalizáció felidézett háttere nélkül aligha érthető, mi volt az a közös nevező, amelyen egy diskurzus keretei közé kerültek olyan, egyébként aligha ösz- szehasonlítható esetek, mint egyfelől a japán és a német, másfelől a haiti, a dominikai, a kubai, a grenadai, az afganisztáni vagy az iraki: az adott síkon valamennyit az a mozzanat fűzte össze - és a japán, valamint a német esetekben jószerével csak az fűzte össze - hogy az utóbbi száz évben (kizárólagos vagy részleges) amerikai vezetéssel „állam-", illetve „nemzetépítési" politikák helyszínei voltak. A továbbiakban a „japán analógiára" szorítkozva, ennek forgalomba hozatalában, a szakmai vita elemeként való elfogadtatásában néhány könyvnek, illetve tanulmánynak, valamint az ezeket jegyző szerzőknek és intézményeknek különösen nagy szerep jutott. Ezek között említhető a RAND Corporation nyolcszerzős kötete (Amerika szerepe a nemzetépítésben, Németországtól Irakig8), amely hét esetre: Németországra, Japánra, Szomáliára, Haitira, Boszniára, Koszovóra és Afganisztánra terjedt ki, s amelyet Paul Bremer, Bush elnök iraki különmegbízottja saját szavai szerint „mindig a keze ügyében tart[ott]"9; Ray S. Jennings tanulmánya az Egyesült Államok Békekutató Intézetének égisze alatt (Az előttünk álló út. Nemzetépítési tanulságok Japánból, Németországból és Afganisztánból a háború utáni Irak számára10), amely a „japán modell üzenetét" kifejezetten az afganisztáni szerepvállalás céljára törekedett megfogalmazni; Jayne A. Carson ezredes 2003 áprilisában közzétett kutatási jelentése (Nemzetépítés amerikai módra)11, amely az Egyesült Államoknak a Kubában, a Fülöp-szigeteken, Németországban, Japánban, Szomáliában, Haitin, Boszniában, Koszovóban és Afganisztánban követett nemzetépítési politikáit vetette össze; valamint Minxin Pei tanulmányai 2003 májusában Sara Kasperrel a Carnegie Endowment for International Peace jelentéseként (Tanulságok a múltból. Amerika nemzetépítési teljesítménye12), majd ugyanezen évben 90 Külügyi Szemle
