Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig Gergely Attila A kitűzött kérdéskör1 tartalma és napirendre kerülésének módja nem függetlenek egymástól. Érdemes felidézni, milyen válaszokat váltott volna ki négy-öt évvel ezelőtt, ha a nemzetközi kapcsolatok kutatásának valamelyik fórumán valaki azzal az „előrejelzéssel" állt volna elő, hogy néhány év múlva a szakma jeles képviselői egyfelől Japán és Németország, másfelől Haiti, Afganisztán, Koszovó vagy Irak összehasonlításával lesznek elfoglalva; hogy a japán államot a nicaraguaival, a német társadalmat a kambodzsaival, Japán gazdaságát Panamáéval, a német jogrendet Dominikáéval fogják rangos konferenciákon összevetni.2 Nem telt bele három év, és a RAND Korporációtól a Carnegie Alapítványig, az Egyesült Államok Békekutató Intézetétől a Foreign Policy folyóiratig-, a Harvard Egyetemtől a sussexi és a kölni egyetemig projektek és tanácskozások egész sorát szervezték, ahol a szakma tekintélyes képviselői éppen ezt tették, illetve teszik: a japán és a német hagyományokat, intézményeket „kudarcot vallott államokkal" - hadurak, gerillavezérek és kleptokráciák versengésével, működésképtelen bürokráciákkal és infrastruktúrákkal, terroristafészkekkel, végletes korrupcióval és szegénységgel, polgárháborúkhoz vezető etnikai és vallási konfliktusokkal, illegális vándormozgalmakkal, kábítószer- és fegyvercsempészetre, emberkereskedelemre és pénzmosásra berendezkedő bűnözői hálózatokkal, globális egészségügyi katasztrófákkal fenyegető fertőzési gócokkal vagy éppen tömegpusztító fegyvereket gyártó diktatúrákkal mérték, illetve mérik össze. A fejlemények láttán joggal vetődik fel a kérdés (és nem indokol kevesebb figyelmet, mint az így előtérbe kerülő kérdéskör közvetlen tárgyi összefüggései): mi okozhatta az érdeklődés ilyen mérvű átalakulását? Mi történhetett az utóbbi években, ami a korábban szinte elképzelhetetlen diskurzust nemcsak elfogadhatóvá, szakmailag legitimmé, de szinte kötelezővé, „paradigmatikussá", legalábbis nehezen figyelmen kívül hagyha- tóvá tette? Annyira, hogy a valamit magukra adó szakmai intézmények ma már nem nagyon engedhetik meg maguknak a jelzett párhuzamok mellőzését anélkül, hogy a „tájékozatlanság" vagy „korszerűtlenség" vádját magukra ne vonnák. 88 Külügyi Szemle
