Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Paragi Beáta: Az Európai Unió "közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban
Az Európai Unió „közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban míthatóan emelkedő árú kőolaj iránti igény), és az olajtermelő arab államok (OAPEC) politikai követeléseinek (palesztin állam)16 gazdasági eszközökkel való érvényesítésének lehetősége. Lényegében - Franciaország hatására - a kilenc akkori EK-tagállam erősíteni kívánta az arab világgal fennálló kapcsolatait. Az 1973-as nyilatkozatot az Arab Liga algíri csúcstalálkozója örömmel üdvözölte, és felvetette egy szélesebb együttműködés lehetőségeit: ez a későbbiekben kifejezésre jutott az európai és arab parlamentek képviselőinek találkozóiban, illetve az - az euro-mediterrán együtt működés előzményének tekinthető - euro-arab párbeszéd politikai, gazdasági, társadalmi folyamatának megindulásában (1975) is (Hill-Smith 2000, 297. o. és Piening 1997, 72. o.). Az 1977-es londoni - szintén a francia álláspontot tükröző - ET-nyilatkozat - időben Anvar Szadat Jeruzsálemben (a knesszetben) tett szeptemberi történelmi látogatása előtt- hangsúlyozta, hogy bármilyen tárgyalásnak a palesztinok képviseletével kell történnie, illetve a telepek létrehozásakor tekintettel kell lenni a palesztinoknak a szülőföldhöz - egyelőre (retorikailag) még nem államhoz - való jogára (Aoun 2003, 291. o.). Az első jelentős, a palesztin nép önrendelkezéshez való jogát hangsúlyozó közös európai dokumentumnak - állásfoglalásnak - a Camp David-i keretegyezményeket (1978), majd az Egyiptom és Izrael között megkötött békeszerződés (1979. március 26.) után és részben arra hivatkozóan kiadott tizenegy pontból álló velencei nyilatkozatot (1980. június 13.) tekintik.17 Bár az EK kommünikében üdvözölte a békeszerződést (1979. március 26.), majd 1979. április 26-án határozatban fejezte ki annak fontosságát (Jawad 1992,158. o.), ennek ellenére az európai államok nem kifejezetten szimpatizáltak a Camp David-i megállapodással. Ez érthető volt annak tükrében, hogy az Egyesült Államok ellenezte a multilaterális tárgyalásokat, és nem kívánta az európai részvételt a keretegyezmények előkészítése során (a gyakorlati végrehajtásakor már igen18). Tartalmi szempontból az európaiak kifogásolták a konfliktus partikuláris (két szereplőre redukált) megoldását: nézetük szerint a konfliktust átfogóan, globálisan kell(ett volna) rendezni, oly módon, hogy a palesztinok otthonteremtési törekvéseit is megoldják (Piening 1997, 75. o.). Az amerikai „konfliktuskezelési" technikákkal - amelyek melléktermékként magukban hordozták az arab világ megosztását, de elodázták palesztin kérdést - szembeni európai szkepticizmus jelentős szerepet játszott a markánsabb európai Közel-Kelet-politika formálódásában (Duchene 1988, 28. o.). Miután Egyiptomot az Arab Liga (AL) egy évtizedre kizárta a soraiból, a közös külpolitika közel-keleti vonatkozásai (az akkor gyerekcipőben járó EPC nevet viselő együttműködés), illetve az euro-arab párbeszéd is abbamaradt. Az EK - minden konszenzuskeresési elv ellenére - nem szívesen működött együtt a Tuniszba átköltözött Arab Ligával (Jawad, 1992, 158. o.). A kapcsolatok átmeneti passzivizálódása ellenére- valamint az arab-izraeli kérdés palesztínizálódása következtében - lassan kezdett elválni egymástól az európai-mediterrán politika, illetve az EK Közel-Kelet-politikája (Bretherton-Vogler 1999,154. o.). 2006. ősz-tél 53