Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Paragi Beáta: Az Európai Unió "közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban
Paragi Beáta A velencei nyilatkozat jelentősége abban rejlik, hogy koherensen fogalmazta meg az addigi álláspontokat, lényegében kodifikálva az EK-nak a konfliktussal kapcsolatos politikáját. Az arab államok irányába egyrészt tudatosította, hogy Izrael határai sérthetetlenek, másrészt üzenet volt Izrael felé is, hogy a megszállást az EK nem tartja elfogadhatónak, és a létező nemzetközi jogi elveknek megfelelően a palesztinoknak az önrendelkezéshez való jogát maximálisan támogatja (Piening 1997,75. o.). Az Európai Tanács az önrendelkezési jog elismerése mellett hangsúlyozta a PFSZ bevonásának szükségességét bármilyen végső rendezésbe, valamint az EK segítségnyújtási készségét az említett célok elérése érdekében. A nyilatkozat - annak ellenére, hogy „belülről nézve" kiegyensúlyozottan, mindkét fél jogos követeléseit elismerő módon került megfogalmazásra - jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az európai integrációt inkább az arab, illetve a palesztin fél jogainak, érdekeinek támogatójaként tekintsék - különösen Izraelből. Amíg az arab államok és Nyugat-Európa között az elvi-politikai nézetkülönbségek - például a PFSZ bevonását az átfogó, multilaterális regionális tárgyalásokba - csökkenését eredményezte, addig európai-izraeli relációban növelte azokat (Soetendorp 1999,108. o.). Az 1980-as évtized - részben a Reagan-adminisztráció egyeztetési hajlandóságának következményében - sok gyakorlati bizonyítékkal nem szolgált arra nézve, hogy az EK segítségnyújtási szándéka pontosan mit is jelent. A libanoni háborúban (1982) a Reagan-adminisztráció nyomására zárulnak le az izraeli hadműveletek. A Mitterrand- kormány hatalomra kerülésével (1981) - az EK egyik legaktívabb tagja, Franciaország kezdett (ismét) közeledni Izrael felé, egyúttal bizonyos értelemben távolodni az arab világtól (Greilsammer 1988, 288. o.). Az évtized végére elmérgesedő helyzet, az első intifáda kitörése szintén sem eredményezett realizálódó javaslatokat, noha 1987 februárjában az akkori 12 EK-tag felszólított egy ENSZ vezetésével megrendezendő nemzetközi békekonferencia összehívására (lényegében a Lockerbie-ügy [1986] miatt hiába). Bár a tagállamok a felhívásukat a Bonnban megrendezett külügyminiszteri találkozón is megismételték (1988. február 8.), jelentős előrelépést nem értek el (Jawad 1992, 252. o.). A korábbi javaslatának megfelelően az EK elvben támogatta ugyan, de csupán meghívott megfigyelőként vehetett részt az Egyesült Államok és a Szovjetunió által multilaterális keretek között megrendezett madridi Közel-Kelet-békekonferencián (1991). Szerepe az azt követő nyilvános multilaterális és bilaterális tárgyalási fordulókon éppúgy marginális maradt, mint az 1992-1993 folyamán zajló oslói titkos tárgyalásokon. Ennek okai között említhető, hogy Izrael megvétózta az EK-nak a politikai rendezésben való komolyabb szerepvállalását (Hill-Smith 2000, 299. o.). Lényegében a velencei nyilatkozatban felvállalt elvek, illetve nézőpontok - a rendezés alapjául szolgáló dokumentumok elfogadása,19 az izraeli megszállás elutasítása, de Izrael békés és biztonságos határok között való létezésének elismerése, az erőszakos eszközökkel való rendezés módjának tarthatatlansága, a palesztinok jogos követeléseinek, önrendelkezéshez való joguknak az elismerése, Jeruzsálem fontossága a konfliktus 54 Külügyi Szemle
