Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Gecse Géza: Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig
Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig „Az orosz kommunista forradalom... az európai szellemi rothadás gyümölcse... a Nyugat halálos ajándéka volt Keletnek, aztán... az egész világnak."46 Iljinhez hasonlóan a szintén fehéremigráns Ivan Szolonyevics - majd Argentínában írja meg főművét az őt korban megelőző szerzőktől eltérően nem tagadja meg az orosz hódítást: „A hódító országok közül Oroszország az első helyet foglalta el: huszonkétmillió négyzetverszta nem pottyan le csak úgy az égből'47, és bár „...a Lenineket és a Sztálinokat... idejében fel kell akasztani", a következtetése az, hogy „Sztálin 1947-ben nem tudott másként cselekedni, mint ahogy cselekedett. (...) Magyarország, Lengyelország vagy a többi kiürítése... azt jelentette volna, hogy Magyarországon, Lengyelországban vagy egyebütt... a kommunista hódítókkal szemben határtalan gyűlöletet tápláló kormányok és hadseregek jöttek volna létre.48 (...) Keresztet vethettek volna a világforradalomra, és várhatták volna az egész világ kapitalista konszolidációját... amely végső soron torkon ragadta volna a világforradalmi söpredék orosz osztagát - valamennyi kommunistát, enkávédést, keretlegényt és hóhért".49 Végkövetkeztetése ezek után rendkívül meglepőnek tűnik: „a szovjetek utáni Oroszországnak könyörtelenül centralizált és irgalmat nem ismerő hatalomra lesz szüksége." Az eurázsiaiak, akiket úgy ismernek, hogy főként Szófiában, Belgrádban, Berlinben, Prágában és Párizsban munkálkodtak, és létezésük kifejezetten az emigráns léthez kötődik, sem gondolkodtak alapvetően másként a szovjetrendszerről, mint az imént idézett szerzők. Aki közülük nem volt elég ügyes vagy szerencsés, úgy járhatott, mint a Prágában élő Pjotr Szavickij: ő a cseh főváros felszabadulása után tíz évet töltött különböző szovjet lágerekben, pedig írásai lényegében a szovjetrendszer létjogosultságát támasztották alá. A húszas években ugyanazt állítja, amit a bolsevikok: „alaptalan a szláv-orosz világról mint kulturális egészről beszélnünk... [mert] nem szlávok és nem turániak vagyunk, hanem oroszok." Az eurázsiaiak érvei címmel 1933-ban írja: „Az orosz forradalom leszámolt a magát Európának tekintő Oroszországgal... A kommunista hatalom... az egészséges és alkotó eurázsiai hagyományokhoz kapcsolódik azzal, hogy szabadságot és teret ad Eurázsia sok különféle nyelvének a használatához és fejlődéséhez."50 Az orosz történelemben nagy szerepet betöltő tatárjárásról - lényegében Nyikolaj Trubeckojjal együtt állítja -, hogy „tatár uralom" nélkül nem lett volna Oroszország. Sőt, Trubeckoj számára az sem okoz problémát, hogy a moszkvai államot Dzsingisz kán örökösének tekintse. Élesen szemben áll a pánszlávizmussal, amely „az oroszosítással együtt [sic!] a birodalmi Oroszország történelmi hagyományainak teljes elárulása volt", s a szovjethatalmat nem tekinti alapvetően másnak, mint a Romanovok „nemzetellenes monarchiáját" megdöntő rezsimnek.51 Pusztán az említett idézetek érzékeltetik az alapellentmondást: bár az eurázsiaiak- nak nem volt alapvetően ínyükre mindaz, ami Szovjet-Oroszországban történt, végkövetkeztetéseikben mégiscsak be kellett látniuk, hogy azt, amit eredetileg ők találtak ki, végül is a Szovjetunió valósította meg. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy a harmincas években válságba került az irányzat. 2006. tavasz-nyár 199
