Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - ELMÉLET - Marton Péter: Államkudarcok, elrettenthetetlenség, ellenséges hátországok - Empirikus felfedezőúton Cooper világaiban
Államkudarcok, elrettenthetetlenség, ellenséges hátországok méltó vonása, hogy jelentős változatosságot mutat az egyes országok mérete, népessége, politikai rendszere, katonai ereje, földrajzi viszonyai és még sok más tekintetében. Az nem világos, hogy Cooper felfogásában ezek az államok hová tartoznának pontosan, a premodern vagy a modern szférába, mindenesetre valószínű, hogy nem mind egy kategóriába. Az összehasonlítás bázisa tehát alkalmasnak tűnik abban az értelemben, hogy amennyiben ennyire eltérő országok esetében hasonló reakciókat tapasztalunk a tanulmány elején vázolt alaphelyzetben, akkor egyfelől ezek a reakciók inkább normálisnak, mint kivételesnek mondhatók, másfelől megállapítható az is, hogy az eltérő jellemzőkkel bíró államok nagyban hasonló kalkulációk alapján jártak el. Vállalták egy külföldi intervenció kockázatát, és a szomszédságukban jelentkező politikai vákuumot látva nem haboztak lépni az érintett, velük határos állam nemzetközileg elismert vezetésének beleegyezése nélkül is. Bár a külföldi csapatok kongói beavatkozása vonatkozásában gyakorta hangzanak el olyan állítások, miszerint arra „a martalékon mohón osztozni kívánó afrikai vezetők miatt került sor",66 Ruanda és Uganda fellépését még a kongói természeti erőforrások kiaknázása esetében sem lehet kizárólag emberi gyarlóságra vagy afrikai sajátosságokra visszavezetni. A hátterükben kimutatható egyfajta univerzális állami pragmatizmus, az államrezon (raison d'état). Közös továbbá a felsorolt esetekben, Kongó kivételével, hogy a katonai fellépésre válaszul az a nemzetközileg elismert kormány, amely nominálisan ellenőrzést gyakorolt az érintett területek felett, ezek egyikében sem jelentette, hogy az állama ellen irányuló agresszió miatt önvédelmi jogával kívánna élni. Sőt két kivételtől (Kongó és a kilencvenes években Irak) és egy speciális esettől (Grúzia) eltekintve hivatalos tiltakozás sem hangzott el az esetek kapcsán. Az erőt alkalmazó államok vagy előzetes és nyílt hozzájárulást kértek és kaptak akcióikhoz (Törökország a nyolcvanas években Iraktól, Uganda Szudántól) vagy hallgatólagos beleegyezést élveztek, esetleg a kérdéses kormányzat passzivitását használták ki (Macedónia a KFOR, Irán Irak esetében - az előbbi esetben nyilvánvaló okokból nem egy nemzetközileg elismert kormányról van szó). Az erőszak-monopólium delegálása tehát számos alkalommal előfordult. Kongó kivétel, mert 2002-ben a Nemzetközi Bírósághoz fordult, hogy azállapítson meg Ruanda és Uganda részéről agressziót vele szemben, illetve hogy a bíróság rendelje el e két ország csapatainak kivonását a területéről. Az 1998-as ruandai beavatkozással egy időben azonban az angolai csapatoknak, miután az angolai vezetés Kabila oldalán foglalt állást, lehetséges volt az UNITA-felkelők kongói hátországa és a kabindai enklávéba kongói területről beszivárgó FLEC-FAC- és FLEC-R-fegyveresek (kabindai szeparatisták) ellen hadműveleteket vezetni, tehát itt nem az elrettenthetetlenség miatt határokon túlnyúló katonai akciók következetes elutasításáról volt szó a kongói vezetés részéről. Irak is kivétel, bár míg az iraki vezetés nevében például az 1999. júniusi iráni rakéta- támadás után csupán egy alacsonyabb beosztású kormánytisztviselő nyilatkozott úgy, hogy „az irániak tévednek, amennyiben úgy gondolják, hogy erre nem lesz semmiféle 2006. tavasz-nyár 161