Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - AFRIKA - Búr Gábor: A XXI. század Afrika évszázada?
A XXL század Afrika évszázada? A 2001. szeptember 11-i merényletek sajátos fordulópontot jelentettek Afrika szempontjából is. Az amerikai külpolitika felismerte a kilátástalan szegénységből fakadó veszélyeket, Bush elnök „egyetlen kontinenst sem hagyunk hátra" politikája kiterjedt együttműködést ígért Afrika vonatkozásában. Ez a felértékelődés azonban igen viszonylagos volt, a várt gyökeres fordulat elmaradt. A katonai kooperáció kiterjesztésére a kontinens több államára a rüandai népirtáshoz hasonló válságok megelőzése miatt került sor. A Pán-Szahel Kezdeményezés (PSI) keretében az Amerikai Haderő' Európai Parancsnoksága Algéria, Mali, Mauritánia, Niger és Csád bevonásával indított máig tartó kiképzési programokat. Ezek a programok hivatalosan a csempészet és a nemzetközi bűnözés visszaszorítását vannak hivatva szolgálni, nyüvánvaló azonban, hogy elsődleges céljuk a terroristák felkutatására és megsemmisítésére kiképezni a résztvevő országok katonáit. 2004-ben a program keretében megrendezett tanácskozásokon már Marokkó, Tunézia és Szenegál vezérkarai is képviseltették magukat. Afrika szarván hasonló kezdeményezés részesei Etiópia, Eritrea, Szudán, Kenya és Dzsibuti, de itt az intézményesülés még várat magára. Az amerikai katonák a helyi mozlim, s az USA-val nem éppen szimpatizáló lakosság megnyerésére kutakat fúrtak, s más kisebb infrastruktúra-javító lépéseket tettek. Akárcsak Nyugat-Afrikában, itt is sikerült néhány terrorista-gyanús személyt elfogni, bár kapcsolataikat az al-Káidához nem sikerült bizonyítani. Sok kritika éri ezeket a programokat amiatt, hogy a részt vevő afrikai kormányok igyekeznek saját politikai ellenzéküket ezek célkeresztjébe állítani.7 A katonai együttműködés erősítése és az 1990-es években felére zsugorodott segélyek jelentős növelése a ezredforduló után nem pótolhatta ugyanakkor az átfogó, a puszta válság- kezelésen túlmutató amerikai Afrika-politika hiányát. Ez a helyzet napjainkig sem változott, annak ellenére, hogy az USA-ban immár a második afrikai gyökerekkel bíró külügyminiszter van hivatalban. Az afrikai államok meggyengülése és szétesése ugyanakkor erősen foglalkoztatja az amerikai külpolitikai szakértőket, ennek bizonyítéka az újabban erről a témáról a Foreign Affairs és más mértékadó folyóiratok hasábjain megjelent több publikáció.8 Az Egyesült Államok növekvő arányú olajimportja a nyugat-afrikai térségből egyébként is Afrika szerepének újragondolását kívánja meg az amerikai adminisztrációtól. Az Egyesült Államok nem volt gyarmattartó, még Libériának sem egykor volt anyaországa, „csupán" a jelen legerősebb hatalma, ezért nem kérhető számon rajta Földünk minden mai gondja. Csődöt is mondtak azok a kísérletek, amelyek arra irányultak, hogy Afrika a holocaust áldozataihoz hasonlóan részesüljön nemzetközi, elsősorban amerikai kárpótlásban a rabszolgakereskedelem, a kolonizáció és a neokolonizáció miatt elszenvedett veszteségeiért. Az USA azonban a nemzetközi összefogás keretében megvalósítandó programok esetében sem vállalt kezdeményező szerepet. Példa erre az ENSZ égisze alatt tető alá hozott 2002. márciusában a mexikói Monterreyben 171 ország által aláírt ún. „Monterrey konszenzus", amely a szegénység 50 százalékos csökkentését tűzte ki célul 2015-re, s amelyet Washington ugyan megszavazott, de nem alkalmaz túlzott lelkesedéssel. Igaz ugyan, hogy az USA a legnagyobb donor, ám nem2005. tavasz-nyár 5
