Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - KÖNYV ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Hamberger Judit: A magyar külpolitika prioritásai egy cseh szakértő szemével
Folyóiratszemle szerzőket2 hív segítségül, így ennek a kapcsolatnak a magyarok általi értelmezését nyújtja a cseh olvasóknak. Hangsúlyozza azt, hogy a kettő e térségben gyakran paradox helyzeteket eredményez, vagy pedig a kisebbség és a többség között jelentős feszültségeket szül. A nemzeti identitás alapján szerveződő többség és a kisebbség közötti feszültségek intézményi, strukturális problémákat jelentenek. Annak megvédésére, hogy most a különféle nemzeti többségi társadalmak a saját magyar kisebbségük problémáját csupán az egyéni jogok alapján kívánják megoldani, és nem kívánják a kollektív jogokat megadni, felhozza a XIX. századi magyar nemesi politika (Eötvös, Kossuth, Deák) ugyanilyen megfontoláséi javaslatait. A nemzeti kisebbségek és a demokrácia viszonyának rövid taglalását azzal zárja, hogy nincs objektív kritérium, amelynek alapján meg lehetne különböztetni a nyelvi, vallási vagy etnikai csoport jogos követelését az önmeghatározásra vagy függetlenségre. A klasszikus értelemben vett demokrácia tehát, amely az emberi jogokat védi, nem képes választ adni az érintett nemzeti kisebbségek problémájára. Egy másik fejezetben áttekinti, hogy a magyar külpolitika hogyan viszonyult a határon túli magyarokhoz 1989 előtt. Mint a két háború közötti magyar viszonyok jó ismerője3 leszögezi, hogy a magyar társadalmi tudatban a határon túli magyarság külső hatalmi tényezők kényszeréből alakult társadalom. A velük való törődés imperatívusza a két háború közötti időszakban alakult ki, és azóta meghatározó jellemzője a magyar külpolitikának és a belpolitikának is. Röviden szól a revíziós magyar külpolitikai törekvésekről és az ezeket kísérő irredentamozgalomról. Az 1947. utáni lehetőségekről megállapítja, hogy a második világháború után véget ért a magyar külpolitika revizionista jellege, és megerősödött a határokon kívül maradt magyar kisebbségek sorsa iránti aggodalom, a velük való törődés érzése és szempontja. 1949 után az önálló magyar külpolitika is megszűnt létezni, és ezzel együtt eliminálták a nemzetiségeknek és jogaiknak a problémáját is. A határon túli magyar kisebbségekről csak a helsinki záróokmány aláírása után, 1975-től kezdtek újra beszélni. Megalakult a Magyarságkutató Intézet, és Kádár János néhányszor - általában sikertelenül - fellépett a magyar kisebbségek védelmében.4 Az 1989-ig tartó időszak magyarságpolitikájának áttekintését alapvetően a Beszélő körüli demokratikus ellenzék szempontjainak és véleményének - elsősorban Kis János cikkeinek (A nemzeti kisebbség, 1983, Társadalmi Szerződés, 1987) ismertetése segítségével fogalmazza meg. Hangsúlyozza, hogy a demokratikus ellenzék a kisebbségi problémákat az egyéni emberi jogok betartásának és a demokratikus intézmények kialakításának a segítségével képzelte el, és a határrevízió követelését már akkor is veszélyesnek tartotta. Azt is kiemeli, hogy a Beszélőben megfogalmazódott: a magyar kisebbségek kritikus helyzetével szembehelyezkedni elsősorban erkölcsi kötelesség, ami azonban nemzeti stratégiát is igényel. Fontos megállapítása, hogy a politizáló demokratikus ellenzék akkor még az egyéniek mellett kollektív jogokat igényelt a magyar kisebbségeknek, és a cikkek szerzői leírták, hogy a kisebbségi jogok kérdése nemcsak az adott álla274 Külügyi Szemle
