Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Himmler Tamás: A lengyel külpolitika útjai az 1930-as években
Himler Tamás kodott, hogy a szlovákok nem eléggé aktívak, nem szívesen vesznek részt a kulturális és egyéb programokban. Lacinski szerint ennek a csehek megtorló akcióitól való félelem az oka.105 Erről azonban szó sem volt. Sokkal inkább az általuk addigra már jól ismert lengyel Janus-arcúságtól féltek, amit Varsó a magyarok irányában is folytatott. A lengyel diplomácia, tanulva addigi hibáiból, új megoldást keresett nézetei terjesztésére. Az új megoldás kulcsa az Anton Hlinka vezette Néppárt, azon belül is a polonofil Karol Sidor (a párt Slovak című lapjának a főszerkesztője) volt. Beckék úgy gondolták, amennyiben a polonofil eszméket szlovákok hirdetik, ráadásul azok a szlovákok, akik a legnagyobb népszerűségnek örvendenek hazájukban, akkor az biztosan táptalajra talál. Arról nem is beszélve, hogy 1935-től a Hlinka-féle Néppárt már szoros összekötetésben volt a Henlein- féle Szudétanémet Párttal, tehát így az még kézenfekvőbb volt a lengyelek számára. 1937. augusztus 15-én a lengyel külügyminisztérium meghívására Hlinka Sidorral együtt Lengyelországba utazott. Itt Hlinkát a Lengyel Újjászületés Nagy Szalagjával (Wielka Wstega Ordern Polonia Restituta) tüntették ki,106 amelyet eddig csak elnökök vagy kormányfők kaphattak meg. Természetesen ez a kitüntetés szerves része volt a lengyel propagandának. Dokumentumok hiányában sajnos nem tudni, hogy a látogatás alkalmával folytak-e egyáltalán megbeszélések Hlinka és Beck közt, mindenesetre kijelenthetjük, hogy az eddigi feszélyezett viszony a szlovák és a lengyel vezetés között szívélyesebb formát öltött. Az így kialakult helyzet sem tartott azonban sokáig. 1938. augusztus 14-én Hlinka meghalt, helyét az erősen germanofil Józef Tiso vette át, Sidor pedig háttérbe szorult. A belső változások következményeként a lengyel kapcsolatok egyre inkább meglazultak, míg végül szinte teljesen megszűntek. Tiso nem bízott a lengyelekben, meg volt győződve ugyanis arról, hogy összejátszanak a magyarokkal, és félt attól, hogy északi szomszédjaik esetleg kijátsszák őket Budapestnek. Félelme nem volt alaptalan, 1938 februárjában ugyanis Horthy és Kánya a lengyel kormány meghívására Varsóba érkezett. A megbeszélések tartalmát nem tudjuk biztosan, valószínűleg Szlovákia jövőjéről és a vertikális tengelyről esett szó, mindenesetre a szlovák-lengyel kapcsolatokra nem vetett jó fényt ez a meghívás akkor, mikor Varsó éppen a pozsonyi szálak megerősítésén fáradozott. A megbeszélések tartalmára következtetni lehet viszont Andorka és Stachiewicz tábornok későbbi, júniusi találkozójából, ahol a tábornok, Beck szavait tolmácsolva kijelentette, hogy a volt magyar felvidéki területeket két egymástól különálló zónára osztják. Az egyik a Ruténföld lenne, ami a lengyeleket semmilyen vonatkozásban nem érdekli, legfeljebb annyiban, hogy itt látják legkönnyebben megvalósíthatónak a lengyel-magyar közös határt, melyet annyira kívánatosnak tartanak. A másik zóna a „tótok" lakta terület lenne. Itt a tábornok szerint a szlovákok akarata kell hogy érvényesüljön.107 Andorka ezt követően Horyval és Kobylanskival folytatott eszmecserét, ahol Kobylanski ismét kifejtette, hogy Lengyelország törekvéseinek végcélja az észak-dél biztonsági öv kialakítása, amely szerinte Norvégiától kezdve Rómáig szinte teljes, kivéve Csehszlovákiát, amely ilyen formán el kell hogy tűnjön a térképről. Szerinte meg kell hogy maradjon egy tiszta 258 Külügyi Szemle
