Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Himmler Tamás: A lengyel külpolitika útjai az 1930-as években
A lengyel külpolitika útjai az 1930-as években elsősorban Berlin élvezte, ugyanis a felsorolt célokon kívül sikerült kitörnie abból az elszigeteltségből, amelyet az európai hatalmak próbáltak rákényszeríteni Németországra, mivel elhagyta az 1933-as leszerelési konferenciát. A lengyel-német paktum megkötéséből egyenesen következett a lengyel-csehszlovák kapcsolatok további romlása.13 Beck két út közül választhatott tehát: vagy Csehszlovákiával köt szerződést az egyre nagyobb hatalommal rendelkező Németország ellenében (ezzel egyben Magyarország ellen is, mellyel eddigre a kapcsolatok meglehetősen szívélyes jelleget öltöttek és aktivizálódtak), vagy Németországgal köt szerződést Csehszlovákia ellenében (ezzel egyben a kisantant és Franciaország ellen is). Beck - talán kissé túlértékelve saját szerepét - egy köztes lehetőséget keresve az utóbbit választotta, azzal együtt, hogy Franciaországgal, valamint a kisantant másik két tagállamával is baráti kapcsolatot tart fönn. Pilsudski és Beck egyértelmű célja volt a kisantant megbontása és a közép-európai politikai szövetségek újjászervezése, amelyet Párizs jóváhagyása nagyban megkönnyített volna. így, miközben Varsó udvarolt Berlinnek, egy percre sem feledkezhetett meg arról, hogy Közép-Európa még mindig elsősorban francia befolyás alatt áll a megfelelően kiépített szövetségi rendszerek révén. Beck jól tudta, Lengyel- ország Közép-Európában csak Franciaország jóváhagyásával kezdhet magánakciókba, ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy az általa elképzelt szövetségi rendszer csak Párizs rovására jöhet létre. A legnehezebb feladatnak a kisantant megbontása látszott, amelyhez az út Varsó számára kizárólag Csehszlovákia ellehetetlenítésén keresztül vezetett. (Prágát szövetségi szerződés kötötte Párizshoz, és a kisantanton belül is Prága volt Párizs legfőbb közép-európai szövetségese). A lengyel külpolitika azon törekvéséhez, hogy Bukarestet és Belgrádot leválassza Csehszlovákiáról, nagyban hozzájárult a Balkáni Blokk létrejötte,14 amelybe mind Jugoszlávia, mind pedig Románia beletartozott, míg Csehszlovákia kimaradt. Persze ez nem jelentette a kisantant végét, sőt a szövetség vezetői nem szalasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy biztosítsák egymást és a közvéleményt a kisantant iránti hűségükről. Csehszlovákia ellehetetlenítésének következő állomása a szlovák kérdés volt. Ebben az esetben azonban már megmutatkozott a lengyel külpolitika rövidlátása.15 Nem volt ugyanis konkrét célja és terve a szlovák kapcsolatok felvételének. Sőt az egész kérdést Varsó negatív aspektusból közelítette meg: a szlovák kapcsolattal elsősorban ártani akart a prágai kormánynak, nem pedig segíteni a szlovák autonóm törekvéseket. A szlovák vezetés természetesen megérezte (viszonylag későn), hogy az ebbéli lengyel törekvésekből haszna nem nagyon származhat. Ráadásul egyes szlovák politikai körök fenntartással nézték a lengyel-magyar kapcsolatok egyre kedélyesebbé válását. Nem akarták a lengyel-magyar barátság oltárán végezni. Annak ellenére, hogy 1934-ben meghosszabbították a lengyel-szovjet megnemtámadási szerződést tíz évre, hozzáigazítva ezzel a lengyel-német szerződéshez, egyre nyilvánvalóbbnak tűnt Varsó szovjetellenessége. Ez legfőképp a „keleti paktum" vagy más néven a „keleti Locarno" 1934-35-ös tárgyalásain mutatkozott meg, ahol a lengyel kor2005. ősz-tél 233