Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Himmler Tamás: A lengyel külpolitika útjai az 1930-as években
Himler Tamás centrálnia. Az ország politikai gondolkodói gyorsan felismerték, hogy a megújhodó, két nagyhatalom közé beékelődő Lengyelország csak széles körű szövetségi rendszerek létrehozásával kerülhet ki a geopolitikai elszigeteltségből. Wlodzimierz Wakar, a Przymierze című lap megalapítója volt egyike az elsőknek, aki egy átfogó megoldást sürgetett lapjának hasábjain. Nézete szerint ha Európa Lengyelországhoz hasonló népi államai szabad akaratukból szövetségre lépnének, akkor a nagyhatalmak kénytelenek lennének mohóságukat a kisállamok felé mérsékelni. Az így kialakult helyzet pedig örökre biztosítaná a békét. Wakar megfogalmazása szerint a cél nem kicsi, tehát érdemes érte dolgozni.1 Hasonló megállapítást tett Aleksander Skrzynski, Lengyelország későbbi külügyminisztere2 is 1923. február 12-i expozéjában, ahol Németország és Oroszország politikáját elemezve a következő kijelentést tette: „Kétségtelen, hogy szomszédjainknak előbb vagy utóbb újra megjöhet az étvágyuk Lengyelország egyes részei iránt. Egy ilyen pillanatban, amennyiben nyugatról beszélünk, garanciánk Franciaország lesz, amennyiben pedig keletről van szó, egy szövetségi rendszer, amelyhez hasonló már Romániával megköttetett. Ami a balti államokat illeti - a megvalósításuk még várat magára. Csak akkor számolhatunk azzal, hogy a keleti front úgy-ahogy biztonságos, amikor a keleti szárnyunk a Balti-tengertől egészen a Fekete-tengerig védve lesz egy szövetségi rendszer által."3 Hasonló felismerésre jutott Pilsudski közeli munkatársa Leon Wasilewski is, aki Old Fellow álnéven A lengyel külpolitika útjainak fejlődése című cikkében megerősítette a külügyminiszter gondolatait. „Lengyelország földrajzi elhelyezkedése már messziről meghatározza annak külpolitikáját. Beszorítva két ellensége közé, elvágva a közvetlen kijárattól a Balti- a Fekete- és Adriai-tengeri kikötőkhöz, szükséges, hogy Lengyelország egy olyan szövetségi rendszerre támaszkodjon, amelyik felkarolja őt szerencsétlen földrajzi helyzetére való tekintettel.'4 Egy közép-európai biztonsági övezet létrehozása és ezzel összefüggően Lengyelország földrajzi helyzete sok, az előbbiekhez hasonló, megoldástervezetet eredményezett. Felsorolásuk egy újabb dolgozat anyagaként is elég lenne. Éppen ezért nem kívánom tovább részletezni a húszas évek lengyel külpolitikai elképzeléseit, mégis egy-két, a jelen dolgozat témájába illő további politikai gondolkodó említést érdemel. Adolf Bochenski és Wladyslaw Studnicki például, akik tervezete szerint csak egy meghatározott szomszédos állammal kellene szövetségre lépni, így elkerülhetők lennének a nagyobb szövetségekkel járó bonyodalmak. De megemlíthetnénk Joachim Woloszynowskit és Tadeusz Holówkát, akik a már idézett Wakar nézeteit osztották, és aktív szerepet vállaltak a Przymierze szerkesztésében. Emellett létrehozták az Újjászületett Nemzetek Közeledésének Szövetségét, amelynek első ülésére 1921. január 10-én került sor. Stanislaw Bukowiecki a Független Lengyelország politikája című programjában egy Finnországtól a Peloponnészoszig nyúló szövetségről beszél. Wincenty Lutoslawski pedig már akkor felvázolta Lengyelország külpolitikáját, amikor Lengyelország még nem is létezett.5 Lengyelországhoz hasonlóan más közép-európai országok is szükségesnek tartották, hogy lépéseket tegyenek saját érdekeik kiszélesítésére. Ilyen volt az 1918-ban létrejövő balti államokkal létrehozandó balti blokk ötlete, ami később meg is valósul, vagy a Balti230 Külügyi Szemle
