Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ENERGIAPOLITIKA - Szemerkényi Réka: Piac vagy politika. Európai energiabiztonsági koncepciók
Szemerkényi Réka Az olajtermelő országok többsége nem demonstrálja a gazdasági növekedésnek azt az ívét, amely a természeti kincsek ilyen jelentős birtoklásánál elméletileg várható lenne. Nem kevés elemzés született már az energiapolitikai szakirodalomban arról az általánosnak tekinthető fejleményről, amely szerint több évtizedes standard, a magas olajexport-bevételi forrású költségvetéssel rendelkező olajtermelő országok jellemzője a gazdagság szélsőséges és egyenetlen, végletes disztribúciója. A közel-keleti országok nagy többségét az „olaj korszakának" nevezett XX. század elmúltával sem lehet a nemzetközi rangsorban a jóléti társadalmak közé sorolni. A jelenség nem újkeletű: már az 1976-79 között az összes a fejlődő országnak adott nemzetközi kölcsönök több mint fele öt olyan országba irányult, amelyből három olajexportőr volt. A többé-kevésbé homogén exportstruktúrájú gazdaságokban számos esetben az olajbevételek tették lehetővé a kormányoknak, hogy elhalasszák az igen aktuális gazdasági reformokat: Szudán, Nigéria, Algéria, Líbia, Venezuela és Azerbajdzsán ennek tipikus esetei.34 Gyakori gazdasági feszültségforrás a nagy olajexportőr országokban a megtakarítások alacsony szintje, ami a befektetések alacsony szintjét vonja maga után, ilyen például Mali, Csád és Nigéria esete. Bár a nigériai kormány megpróbálta az olajexportból származó bevételeket az ipar fejlesztésére fordítani, ennek hatékonysága olyan csekély volt, hogy még a két évtizedes évi hatszázalékos befektetési növekedési ráta mellett sem tudtak a nemzeti iparágak fejlődésnek indulni. Szaúd-Arábiában a petrodollárok a munkaerőpiac súlyos kiegyensúlyozatlanságához vezettek, 1998-ra a lakosság mintegy 90 százaléka az állami szektorban dolgozott. A gyakorlatban a költségvetési bőség időszakában a különböző érdekcsoportok inkább a tortából való nagyobb szelet megszerzésével, semmint a gazdaság hosszú távú érdekeivel foglalkoznak. A pozitív példák oldalán Norvégiát emeli ki a nemzetközi szakirodalom, ahol az olajexportból származó bevétel jelentős részét az oktatásba és egy úgynevezett stabilizációs alapba fektették. De itt sem egyértelmű a helyzet: a norvég export nagysága az ország GDP-jének 40 százalékánál megállt, és bár ez nagyon jó arány nemzetközi összehasonlításban, de még az előtt érték el, hogy az olajbevételek elkezdtek befolyni a gazdaságba. Azaz az olaj nem növelte az exportbevételek arányát, de valószínűleg helyettesített néhány hagyományos exportcikkből származó bevételt. Mexikó az 1973-as magas olajárak után az olajbevételekből kívánta az ország gazdagságát és függetlenségét biztosítani. A petrodollárok beáramlásával azonban - az akkor még olcsónak tűnő - nemzetközi banki kölcsönök is beáramlottak az országba. Az olajkinccsel rendelkező országok többsége ugyanis az olajbevételeket nem az élet- színvonal növelésére, a szegénység csökkentésére, a társadalmi különbségek kiegyenlítésére, az egészségügyi ellátás szintjének emelésére, az infrastruktúra fejlesztésére, az utak, a telekommunikáció fejlesztésére vagy a gazdaság újabb területeinek kiépítésére, munkahelyteremtésekre fordítja. Sokkal inkább jellemző gyakorlat, hogy az olajdollárokból származó bevételeket az állami kiadások fedezésére, a politikai klientúra meg192 Külügyi Szemle