Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Schweitzer András: A négyszer megoldott Izrael/Palesztina-konfliktus és korunk "rejtett kérdése"
Schweitzer András Palesztinái arabok versus jisuv16 1920-1948: az Izrael/ Palesztina-konfliktus második szakasza Nagy-Britannia 1920. április 26-án a san remói konferencián kapta meg formálisan a Balfour-deklaráció szövegét szó szerint megidéző Palesztina-mandátumot. Júniusban a britek beiktatták Palesztina első polgári közigazgatásának vezetőjét, Herbert Sámuelt. A második szakaszként tárgyalt korszakban Palesztina mindvégig Nagy-Britannia fennhatósága alatt állt, a brit hatalom azonban a második világháború közeledtével folyamatosan gyengült, míg végül - részben a konfliktus közvetlen hatásaként, részben a nemzetközi erőviszonyok átalakulásával - London a terület feletti szuverenitás feladására kényszerült. Miután 1920 júliusában Damaszkuszban a franciák Fejszált megfosztották hatalmától, a palesztinai arabok kényszerűen tudomásul vették, hogy a Nagy-Szíria-álom szertefoszlott. Az év decemberében Haifában összehívott Harmadik Palesztin Kongresszus felállította a Palesztin Arab Végrehajtó Tanácsot (Palestine Arab Executive), amely attól kezdve a zsidó bevándorlás leállításáért és Palesztina függetlenségéért küzdött. A palesztin ellenállás legfőbb vezetője Hadzs Amin al-Husszeini volt, aki 1921-től a Legfelsőbb Muszlim Tanács (Supreme Muslim Council), 1936-tól az Arab Felsőbb Bizottság (Arab Higher Committee) vezetője és jeruzsálemi mufti volt. Eközben az Erec Jiszráelért folytatott küzdelem leglényegibb megnyilvánulása az európai cionista vezetők által folytatott diplomáciai küzdelem helyett immár a jisuv által megvalósított gyakorlati kolonizáció lett. Az 1918-ban alakult félhivatalos Cionista Bizottság (Zionist Commission) a rá következő évben Zsidó Ügynökséggé (Jewish Agency) alakult, melyet 1920-ra a brit kormány is elismert mint a palesztinai zsidó közösség kvázi kormányát. A zsidó lakosság számaránya 1918-ban a 700-800 ezer fős Palesztinában még kevesebb, mint 10 százalék volt, 1931-ben a több mint egymilliós lakosságnak már csaknem egyötödét tette ki, 1947-re pedig elérte az egyharmadot. A jisuv vezetőinek célja a bevándorlás fenntartása volt, hogy a zsidó lakosság többségbe kerüljön Palesztinában, és végül megszerezze Palesztina feletti uralmat.17 A zsidó földvásárlások és bevándorlás korlátozásáért a briteknél csak kevés sikerrel kilincselő arabok által kezdeményezett zavargások egyre gyakrabban torkolltak véres összecsapásokba. A spontán vagy szervezetten és gyakran fegyverekkel támadó arab csoportok kezdetben a zsidó telepesekkel, illetve az őket több-kevesebb sikerrel védő brit rendőrséggel csaptak össze, később az önmegtartóztatás (haviaga) programját egyre gyakrabban feladó, végül „megtorlásképpen" terrorcselekményeket is elkövető - egyre aktívabban fegyverkező - zsidó csoportokkal. 1936-ban a folyamatos zsidó bevándorlás és földszerzés elleni tiltakozásul az arabok általános sztrájkba fogtak, mely 1939-ig tartó - az Izrael elleni későbbi intifádákhoz (1987-1993, 2000-2004) hasonló - felkeléshez vezetett. 158 Külügyi Szemle
