Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Vincze Hajnalka: Többkörös Európa : a rugalmas integráció színeváltozásai
Vincze Hajnalka 1969-es hágai nyilatkozatukban hiába jelentették ki ünnepélyesen az akkor még hatok, hogy: „a tagjelölt országoknak el kell fogadniuk a szerződések politikai finalitásait". Több mint nyilvánvaló, hogy a végül 1973-ban belépő Nagy-Britannia kezdettől fogva kevés rokonszenvvel viseltetett az integráció politikai dimenziója iránt. A kezdetek A rugalmassági viták már e korai időszakban is jelen voltak az integrációban - lényegében újra és újra felparázslottak, valahányszor úgy tűnt, hogy a továbblépést akadályozza az egyhangú döntéshez való ragaszkodás. Willy Brandt kancellár már a hetvenes évek elején több lépcsős integrációról (Abstufung der Integration) beszélt, Leo Tindemans belga miniszterelnök „Európai Unióról" szóló 1975-ös jelentése pedig konkrét javaslatot is tartalmazott: „a közösségi kereteken belül azoknak az államoknak, melyek képesek haladni, kötelességük továbblépni, azok az államok pedig, melyeknek a tanács által elfogadhatónak tartott okuk van rá, hogy ne lépjenek előre, nem teszik, ám a többi államtól a lehetséges mértékben segélyt és támogatást kapnak, hogy képesek legyenek utolérni a többieket". Tíz évvel később, az európai egységokmány kidolgozásakor a Dooge-bizott- ság szintén előrukkolt az ötlettel. Szerintük lehetővé kell tenni „kivételes esetekben a közösségi szabály differenciálására vonatkozó módszer alkalmazását, feltéve, hogy ez a differenciálás időben korlátozott, kizárólag gazdasági és társadalmi megfontolásokon alapul, és tiszteletben tartja a költségvetés egységének elvét". Maastricht előtt azonban a tervek is és a gyakorlat is (mindenekelőtt a csatlakozási szerződésekben foglalt átmeneti derogációs időszakok formájában) a többsebességes logikát követték. Bármi más - vagyis nem a közösen megfogalmazott célokba közvetlenül illeszkedő, kizárólag gazdasági-társadalmi különbségeket tekintetbe vevő, hanem politikai szándék alapú differenciálás - csak a közösségi kereteken kívül valósulhatott meg, amint azt a francia-német Elysée-szerződés, az Európai Űrügynökség, az Ariane és Airbus ipari projektek, vagy a Schengen-megállapodás is kiválóan példázza. A maastrichti szerződés több szempontból is törésvonalat jelentett az integrációs rugalmasság tekintetében. Mégpedig nem véletlenül: két (egy külső és egy belső) tényezőnek köszönhetően. A kontinens geopolitikai újrarendeződése a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá tette, hogy előbb-utóbb a közösség bővítésével kell számolni. 1990-re szóló újévi köszöntőjében megfogalmazott konföderációs tervével Francois Mitterrand francia köztársasági elnök az elsők között vonta le a konzekvenciákat. A megszilárdított struktúrájú közösség és a köré szerveződő konföderáció közötti különbségtétellel egyúttal megnyitotta az évtizedben az unióról szóló reflexiók középpontjába kerülő differenciált Európa elképzelések sorát. Érdemes megjegyezni, hogy Jacques Delors, az Európai Bizottság akkori elnöke alapjában helyeselte a mitterrand-i javaslatot. Mint azt a francia álnő Külügyi Szemle
