Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)

2005 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Vincze Hajnalka: Többkörös Európa : a rugalmas integráció színeváltozásai

Vincze Hajnalka 1969-es hágai nyilatkozatukban hiába jelentették ki ünnepélyesen az akkor még hatok, hogy: „a tagjelölt országoknak el kell fogadniuk a szerződések politikai finalitásait". Több mint nyilvánvaló, hogy a végül 1973-ban belépő Nagy-Britannia kezdettől fogva kevés rokonszenvvel viseltetett az integráció politikai dimenziója iránt. A kezdetek A rugalmassági viták már e korai időszakban is jelen voltak az integrációban - lényegé­ben újra és újra felparázslottak, valahányszor úgy tűnt, hogy a továbblépést akadályozza az egyhangú döntéshez való ragaszkodás. Willy Brandt kancellár már a hetvenes évek elején több lépcsős integrációról (Abstufung der Integration) beszélt, Leo Tindemans bel­ga miniszterelnök „Európai Unióról" szóló 1975-ös jelentése pedig konkrét javaslatot is tartalmazott: „a közösségi kereteken belül azoknak az államoknak, melyek képesek ha­ladni, kötelességük továbblépni, azok az államok pedig, melyeknek a tanács által elfo­gadhatónak tartott okuk van rá, hogy ne lépjenek előre, nem teszik, ám a többi államtól a lehetséges mértékben segélyt és támogatást kapnak, hogy képesek legyenek utolérni a többieket". Tíz évvel később, az európai egységokmány kidolgozásakor a Dooge-bizott- ság szintén előrukkolt az ötlettel. Szerintük lehetővé kell tenni „kivételes esetekben a közösségi szabály differenciálására vonatkozó módszer alkalmazását, feltéve, hogy ez a differenciálás időben korlátozott, kizárólag gazdasági és társadalmi megfontolásokon alapul, és tiszteletben tartja a költségvetés egységének elvét". Maastricht előtt azonban a tervek is és a gyakorlat is (mindenekelőtt a csatlakozá­si szerződésekben foglalt átmeneti derogációs időszakok formájában) a többsebességes logikát követték. Bármi más - vagyis nem a közösen megfogalmazott célokba közvetle­nül illeszkedő, kizárólag gazdasági-társadalmi különbségeket tekintetbe vevő, hanem politikai szándék alapú differenciálás - csak a közösségi kereteken kívül valósulhatott meg, amint azt a francia-német Elysée-szerződés, az Európai Űrügynökség, az Ariane és Airbus ipari projektek, vagy a Schengen-megállapodás is kiválóan példázza. A maastrichti szerződés több szempontból is törésvonalat jelentett az integrációs rugal­masság tekintetében. Mégpedig nem véletlenül: két (egy külső és egy belső) tényezőnek köszönhetően. A kontinens geopolitikai újrarendeződése a kilencvenes évek elején nyil­vánvalóvá tette, hogy előbb-utóbb a közösség bővítésével kell számolni. 1990-re szóló újévi köszöntőjében megfogalmazott konföderációs tervével Francois Mitterrand francia köztársasági elnök az elsők között vonta le a konzekvenciákat. A megszilárdított struk­túrájú közösség és a köré szerveződő konföderáció közötti különbségtétellel egyúttal megnyitotta az évtizedben az unióról szóló reflexiók középpontjába kerülő differenciált Európa elképzelések sorát. Érdemes megjegyezni, hogy Jacques Delors, az Európai Bi­zottság akkori elnöke alapjában helyeselte a mitterrand-i javaslatot. Mint azt a francia ál­nő Külügyi Szemle

Next

/
Thumbnails
Contents