Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról vezette kormánytöbbség ratifikálta 1993-ban, s így téziseinek ez is ellentmond. Ebben a szerződésben vitathatatlanul összhangban volt az új, szomszédos középhatalommal minden más országot megelőzve megteremtett jó viszony és a kisebbségvédelem, a Kárpátalján élő magyar közösség politikai helyzetének jelentős megjavítása.9 A németek és a lengyelek szomszédi szerződéseiből átvett „területi klauzula" a „rejtett", „lelki" irredentizmus vádját, és a határkérdés úgymond „lebegtetését" is cáfolja. A ratifikáció körül kibontakozott vita azzal kezdődött, hogy az Országgyűlés külügyi bizottságában az akkori elnök, Horn Gyula 1992-ben kifogásolta a határgarancia megadását, ezután indult meg Csurka István és néhány híve részéről a szerződés elleni felelőtlen és káros kampány. Akik azonban erre alapozva vádolták a kormányt, vagy az MDF-et nacionalizmussal, azok szándékosan figyelmen kívül hagyták, hogy éppen az ukrán szerződés vitája volt az utolsó csepp a pohárban, ami Csurka és néhány társa MDF-ből történő kizárásához vezetett. Az Antall-kormány által megkötött kétoldalú szerződések, kivált az ukrán, a szlovén és a horvát, már eleve cáfolják azt a beállítást, hogy az ún. külpolitikai prioritásokon belül az első ciklusban a határontúli magyarok ügye „szuperprioritás" volt.10 A magam részéről mindig következetesen azt a meggyőződést képviseltem, hogy a magyar külpolitika három fő iránya egyenrangú, bármelyik kiemelése hiba.11 E kérdésben nem állt messze tőlem az MSZP egyik vezető külpolitika szakértője, az ugyancsak történész Balogh András.12 Kiss és Dunay is foglalkozik a külpolitika szerkezeti kérdéseivel, bár nem érintik az egykori Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és az alája tartozó kereskedelmi kirendeltségek sok vitát kiváltó ügyét, vagy annak új megjelenési formáját, az EU-kapcsolatok váltakozó minisztériumi besorolását. Nem tudom, milyen forrás vagy információ alapján állítják, hogy az 1990-ben létrehozott Határontúli Magyarok Hivatala valamiféle második külügyminisztérium, illetve a kompetenciája alá tartozó ügyekben a tárcától független intézmény volt. Állíthatom, hogy akkor is, amikor formailag a Miniszterelnökség alá volt rendelve, s akkor is, amikor a Külügyminisztériumhoz tartozott, teljes összhang volt a miniszter és az utóbbit vezető államtitkár között, a miniszterelnök pedig egyik intézmény operatív működésébe sem szólt bele, miközben természetesen - alkotmányos berendezkedésünkből fakadóan - politikai felügyeletet gyakorolt minden kormányhivatal fölött.13 Benyomásom szerint hasonló volt a miniszterelnök - külügyminiszter - HTMH-elnök (illetve a felügyelő politikai államtitkár) közötti munkamegosztás 1994-1998 között, azzal a különbséggel, hogy Kovács László és Tabajdi Csaba személyes viszonya sokkal kevésbé volt harmonikus, mint az én viszonyom Entz Gézával. Az Orbán-Martonyi-Németh-Szabó Tibor viszony tekintetében - legalábbis Washingtonból nézve - ismét az Antall-kormányra jellemző korrekt, feszültségmentes munkamegosztást érzékeltem. Dunay e téren megint elveti a sulykot és rágalomnak is minősíthető súlyos vádakat fogalmaz meg.14 2005. tavasz-nyár 281
