Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Folyóiratszemle Végül ami a Külügyminisztérium személyi összetételét illeti, aki ismerte az 1990 előtti gárdát, az jól képzett szakértők mellett az elvtelen opportunisták, hízelgők, sef- telők és alkoholisták nagy számáról is tudott. Ezek egy része a változásokat megérez- ve önként távozott. A kormány iránti elvárható politikai lojalitás hiánya 1990 végén kezdett megmutatkozni egyeseknél, néhány vezető diplomata pedig az 1991-es moszkvai puccs hírére eltűnt, szinte illegalitásba vonult. Ez, valamint felhatalmazás és egyeztetés nélküli utazások álltak az 1991. végi vezetői személycserék mögött. Ezzel együtt sokan tanúsíthatják, hogy 1994. nyaráig nem az előélet, hanem a rátermettség és a teljesítmény volt személyzeti politikánk vezérelve. Antall József célja a pártsemleges köztisztviselői apparátus megteremtése volt, ezt az 1994-es kormányváltozás akasztotta meg és tette úzussá a politikai indíttatású személycseréket, „tisztogatásokat." A Nyugat és a közép-európai stabilitás A rendszerváltozásokat övező nyugati lelkendezés másnapján megjelentek a félelmek, hogy a történelem vége helyett a kommunista uralom alól felszabadult országokban újra kezdődik a befagyasztott történelem, kiújulnak a két háború közti területi és nemzeti ellentétek. A másik félelem az újraegyesült Németországgal volt kapcsolatos: nagysága és gazdasági ereje felboríthatja az európai erőviszonyokat és egykori gazdasági-politikai érdekszférája is újjászülethet. Magyarországra - történelme folytán - mindkét félelem kapcsán jelentős figyelem irányult. Az 1991 nyarán kibontakozó délszláv válság fölerősítette ezeket a félelmeket és a magyar politikával kapcsolatos aggodalmakat. Magyarország azonban a délszláv térségre elrendelt embargó következetes betartásával, a válság során tanúsított visszafogott, de véleményét határozottan megfogalmazó magatartásával és a NATO vezetésével kialakított bizalmi viszonyával teljes mértékben eloszlatta az aggályokat. Ennek jele volt, hogy 1993/94 fordulóján, amikor az Egyesült Államok magáévá tette a NATO kibővítésének elvét, Lengyelország és Csehország mellett a földrajzilag a szövetséggel nem is határos Magyarország volt a harmadik jelölt.15 Ekkoriban már folytak a Balladur-terunek is nevezett európai stabilitási egyezmény előkészületei. Az akkori francia miniszterelnök jól látta, hogy az európai béke és nyugalom egyik kulcskérdése a nemzeti kisebbségek jogainak a biztosítása. Ennek érdekében kezdetben még a „kisebb határváltozások" szükségességét is fölvetette, de európai kollégái- láncreakciótól és konfliktusoktól tartva - ijedten lebeszélték erről. Magyarország - e reakciót előre látva - nem a határkorrekció halvány esélyére mozdult rá, hanem kezdettől- a bizalmas diplomáciai tárgyalásokon is - a magyar kisebbségek helyzetét, jogos panaszait ismertette, és ebben a szellemben hangzott el a magyar külügyminiszter felszólalása az 1994. május 26-i párizsi nyitókonferencián. Maga az 1995-ben elfogadott egyezmény is eléggé feledésbe merült, s még inkább az induláskor kifejtett magyar álláspont, 2 82 Külügyi Szemle
