Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról az elcsatolt területeken élő magyarság helyzete iránti „túlzott" figyelemmel és ezen keresztül „destabilizáló" szereppel vádolják. A mai világban a határkérdésben uralkodó felfogást és a regionális erőviszonyokat ismerők számára aligha lehet kérdéses, hogy Magyarország a helyes középutat választotta, s hogy más útra térve a remélt eredmény helyett az elszigetelődés és a nemzetközi pária-szerep, a politikai, gazdasági és katonai katasztrófa lett volna a következmény. A történetírás egyik újabb ága, a „counterfactual" (ellentényezőket vizsgáló) elemzés Magyarország XX. századi története esetében nemcsak érdekes, de igen tanulságos eredményeket hozna. Tehát nemcsak azt lehet vizsgálni, miért nem jobb a magyar-szlovák vagy a magyar-román viszony, de azt is, hogy konfrontatívabb magyar politika esetén milyen rossz lehetett volna ez a viszony és ez hogyan érintette volna a szomszédos államokban élő magyarokat. A visegrádi együttműködés, majd az Ukrajnával kötött szerződés nélkül egy új kisantant is születhetett volna - tudomásunk volt az erre irányuló szándékokról. 1990-ben, még a délszláv válság kibontakozása előtt, igen sok külső megfigyelő tartott a két világháború közötti, súlyos feszültségekkel teli Közép-Európa újjászületésétől. Implicit módon Kiss is kritikával illeti a többek által „informális Antall-doktríná"-nak nevezett azon politikát, ami a szomszédokkal fennálló jó kapcsolat előfeltételének tekinti a magyar kisebbségekkel szembeni korrekt politikát, igényeik teljesítését. Ennek része volt, hogy 1990 és 1994 között - pártjaik, illetve választott képviselőik révén - a magyar kormány valóban bevonta őket a kétoldalú tárgyalásokba (emellett Antall és külügyminisztere rendszeresen találkozott velük informális keretek között), azt azonban tagadom, hogy mintegy vétó-jogot kaptak volna a szomszédi kapcsolatokban. Az utóbbi gondolatban sem merült föl, de nem is volt erre szükség, mert alapvetően nézetazonosság állt fönn köztük és a magyar kormány között. A határontúli magyar vezetők kivétel nélkül szorgalmazták a többségi nemzetekkel a „kiegyezést," hívei voltak a minél jobb államközi viszonynak, csakúgy mint az első szabadon választott kormány. Az utóbbi ugyanakkor azt vallotta, hogy álszent és hamis magatartás lenne barátkozni, jószomszédságról beszélni egy olyan országgal, amely nem teljesíti saját nemzeti kisebbségeinek ésszerű, a nemzetközi elvekkel és gyakorlattal összhangban álló igényeit, hanem korlátozásukra, végső soron fölszámolásukra törekszik. Nyugati partnereink nem látták elég világosan, vagy nem akarták látni ezt a törekvést, de valamennyi határon belüli és kívüli magyar politikai erő összehangolt fellépése esetén lett volna esély erről meggyőzni őket. Dunay Pálnak a 2003-as konferencián „az átmenet külpolitikájáéról tartott előadása és annak angol nyelvű, írott változata4 elismeri ugyan, hogy Magyarország elérte a legfontosabbat, a világ leggazdagabb és legerősebb országait tömörítő nemzetközi rendszer szerves része, de a „két konzervatív kormány," s azon belül kivált a történészek vezette első működését súlyosan elmarasztalja. Vádjai: dilettantizmus, naivság, nemzeti felsőbbrendűség-érzet, ideologikus, azaz előítéletes gondolkodás, erősödő nacionalista- soviniszta türelmetlenség és így a világ szemében a Magyarországgal szembeni bizal2005. tavasz-nyár 277
