Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Folyóiratszemle matlanság elterjesztése, a nemzetközi mozgástér túlbecsülése, a jó szakemberek eltávolítása a külügyi apparátusból. Néhány elvakult publicistát leszámítva még a politikai ellenfelek sem marasztalták el az Antall-kormányt ennyire. Kontraszként viszont Dunaytól az MSZP-SZDSZ kormányok külpolitikája lényegében felhőtlen elismerést kapott szakszerűségéért és az örökölt károk eredményes mentéséért. Attól tartok, hogy a szerzőt személyes érzelmek vezérelték és nem a tudományos meggyőződés. Rövid külügyminisztériumi pályafutása idején - súlyos szereptévesztéssel - köztisztviselő létére kívülálló értelmiségi bírálóként viselkedett és ezért távoznia kellett. Az ebből eredő sértettség - mint rossz tanácsadó - magyarázhatja elfogult megközelítését. A szovjet csapatkivonás ügyében elért „nullszaldós" megoldás messze nem volt „automatikus," s a Varsói Szerződés feloszlatása is több volt, mint a történelem szerencsés fordulata. Nagy tévedés azonban megismételni az egykori aktuálpolitikai bírálatokat, hogy az Antall-kormányt valamiféle ideologikus és a történelemből eredő előítélet vezérelte volna a Szovjetunióval, majd Oroszországgal szemben. Dunay nem is említi, hogy Antall nagy neveket megelőzve állt ki Jelcin mellett a puccs napjaiban, hogy Magyarország kötötte meg a Szovjetunió utolsó és Oroszország első nemzetközi szerződését, s mindkettő bocsánatot kért az 1956-os beavatkozásért, hogy Jelcin 1992. novemberi budapesti látogatásakor mennyi ígéretes dokumentum született (még a sárospataki könyvtár visszaszolgáltatásának is akkor vetettük meg az alapját), hogy három hivatalos és számos informális külügyminiszteri találkozón milyen közel került egymáshoz az egykori elnyomó nagyhatalom utódállama és az egykori áldozat a kétoldali és a nemzetközi kérdések megítélésében. Nyugodtan el lehet siklani az olyan bírálat fölött, hogy „a kormány nem egy tagjának, különösképpen pedig a miniszterelnöknek beható ismeretei voltak a 19. századi magyar liberális gondolkodásról. Sajnos jóval kevésbé a modern piacgazdaságról vagy a korszerű kormányzati kommunikációról."5 (Az akkori kormány több tagja ma is a közgazdaságtan elméletének és gyakorlatának nemzetközi hírű művelője.) A valóság teljes megfordítása azonban azt állítani, hogy a nyugati integrációt az Antall-kormány csupán deklaratív szinten képviselte, de figyelmen kívül hagyta a Nyugat félelmeit és elvárásait a regionális politikában. „A szomszédsági kapcsolatok, különösen abban a két viszonylatban, ahol a legnagyobb létszámú magyar közösség él, a kisebbségi politika foglyaivá váltak. Egyben - és ez bizonyította, mennyire hiányzott a pragmatizmus és taktikai kifinomultság az Antall-kormány külpolitikájából - a magyar nacionalisták intoleráns, sovinizmusba hajló nyomása jelentős lökést adott a román és a szlovák nacionalisták nemzeti kohéziót erősítő politikájához. Ez különösen Szlovákiának jött jól és volt nélkülözhetetlen, hiszen olyan országban kellett társadalmi kohéziót teremteni, amelyik történelme során jóformán soha nem rendelkezett szuverén államisággal. így ásta alá saját hitelességét az Antall-kormány Nyugaton, és szigetelődött el néhány fontos partnerétől. Fölmerül a kérdés, mi volt az oka mindennek. Volt-e valamiféle fel- sőbbségérzete vagy küldetéstudata az Antall-kormány külpolitikája formálóinak? Ren2 78 Külügyi Szemle
