Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - NEMZETKÖZI JOG - Szigeti Péter: Az erőszakhasználatot legitimáló jelenkori politikai eszmék és a nemzetközi jog
Szigeti Péter nem érdekük egymást elpusztítani, a nemzetek egymástól totálisan függetlennek képzelték magukat: a XIX. század elején a „nemzetek Európáját" mint független és testvéri népek közösségét vizionálták, akik, mivel nem akarnak semmit egymástól, nem is fognak háborúba keveredni egymással.26 Hogy mégsem így történt, annak a hagyományos hatalmi okokon túl magyarázata a nemzetállamok előbb említett „egyéniség"- mivolta is: Kissinger a Bismarckot követő nemzetközi politika leírásakor kilenc alkalommal említi a „nemzeti büszkeséget", mint motivációt.27 Harmadsorban, a külügy és belügy közötti választóvonal relatívabbá vált: a kormányzatnak még despotikus országokban is folytonosan be kellett bizonyítaniuk, hogy „a nemzeti érdek szerint" vagy „a nemzet dicsőségéért" cselekednek; jobban is, mint a demokratikus államok, mert más legitimitás-forma (a tradicionális és a dinasztikus legitimitás eltűnésével) nem állt rendelkezésre.28 A külpolitikában így sokkal inkább a hazai közönségre figyelve játszottak, mint korábban; a modern tömegmédia létrejöttével ez a jelenség még intenzívebbé vált. Negyedszer, bár csak a huszadik század második felére, a nemzetállam lett gyakorlatilag az egyetlen elfogadott politikai forma. A nemzet mint „politikai test" világszerte való elterjedése, és a független nemzetállamokból álló nemzetközi jogrend létrejötte valójában nem más, mint az önrendelkezési jog diadalra jutása és jogi kodifikációjának története. A „klasszikus" nemzetközi jog önmagát még mint tisztán európai fogalomrendszert látta, a más kultúrához tartozó személyekkel és entitásokkal (ezek, természetesen, mindig etnocentrista látószögben, mint „barbárok" vagy „pogányok" jelentek meg) történő tranzakciók tekintetében a „természetjog" általános elveit (méltányosság, könyörü- letesség stb.) elegendőnek tartották - különösen figyelembe véve, hogy milyen minimális mértékű volt ez a kommunikáció.29 A gyarmatosítás előrehaladtával a nemzetközi jog kettős mércévé változott: az állammal nem rendelkező „vadakkal" szemben a nyugati államok egyértelműen a paternalista felsőbbrendűség tudatával közeledtek; a más kultúrával és államtípussal rendelkező „barbároktól", az elismerés feltételeként, az (európai) „civilizáció" jegyeit kívánták meg.80 Bár a rendszer képmutató volt, hiszen egyenlősége elismeréséhez a nem európai államnak az európai civilizáció átvételére volt szüksége - amivel egyben beismerte eredendően „alacsonyabb rendű" voltát,31 mégis sikerült elterjesztenie a bürokratikus nemzetállami formát, mint egyetlen elfogadható, a (territoriális) nemzetközi rendbe beilleszkedni képes alakulatot. Ez, olyan területeken, ahol csak a törzsi-nemzetségi formának volt hagyománya, például Fekete-Afrikában, vagy az arab világban, működésképtelen vagy elidegenedett államok létrejöttével járt, amelyek képtelenek reprodukálni az európai nemzetállam polgárait az állammal egy politikai testté kovácsoló ideológiai arculatát.32 Ezeknek a volt gyarmatok határait kötelezően és gyakorlatilag megváltoztathatatlanul öröklő entitásoknak, ha belső stabilitást akartak, nem volt más lehetőségük, mint megpróbálkozni a kultúrnemzet egy formájának létrehozásával, kivéve, hogy általában közös kulturális alap sem állt ehhez rendelkezésre.33 232 Külügyi Szemle
