Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve gyakorol az adott államok külpolitikájára, nemzetközi kapcsolataira. Ugyanakkor azonban a katonai jellegű veszélyforrások sem tűntek el, bár változások voltak itt is. Miközben a hidegháborúban lényegében a Varsói Szerződés jelentette szimmetrikus kihívással kellett a nyugat-európai országoknak, valamint az Egyesült Államoknak, szembenézniük, addig most túlnyomórészt aszimmetrikus kihívások érték ezeket az államokat katonai téren is. A közép- és kelet-európai többnemzetiségű kommunista országok felbomlásával egy sor új állam jött létre, s a folyamat nem mindenhol zajlott le békés körülmények között. Számos olyan - etnikai, politikai és vallási alapon szerveződő - csoport jött létre, mely erőszakos módon próbálta érvényesíteni az érdekeit. Ugyanakkor a Szovjetunió felbomlásával egyrészt megnőtt a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok száma (noha ezek később önként felszámolták ezeket a képességeiket), másrészt a nukleáris eszközök központi ellenőrzése gyengült, és ennek következtében rendkívül veszélyes technológia került olyan államok vagy szervezetek kezébe, amelyek - legalábbis elvileg és retorikában - nagyobb hajlandóságot mutatnak annak felhasználására, mint az ezzel a technológiával már korábban is rendelkező államok. A kérdést, hogy a nemzetközi biztonsági helyzet javult-e vagy romlott, nehéz megválaszolni, s feltehetően nincs is egyértelmű válasz. Igaz, olyan egzisztenciális fenyegetés nincs már, mint a Szovjetunió nukleáris ereje, viszont egyes tömegpusztító fegyverekkel rendelkező országok és csoportok olyan magasra tudják emelni a veszteségi küszöbszintet az ellenfeleiknél, amelyeket esetleg azok már nem vagy csak vonakodva hajlandók elfogadni. Ami egyértelmű, az a nemzetközi aktorok számának ugrásszerű növekedése, s itt nem kizárólag az új államokról van szó, hanem az államok „alatti" és azok „fölötti" szereplőkről, s ez a tény önmagában is kiszámíthatatlanabbá teszi a világot. Ugyanebbe az irányba hat az a realitás is, hogy korábban jobban számon lehetett kérni az egyes tetteket, mert azokat a nemzetközi arénában szinte kizárólagos jelleggel államok, azaz földrajzilag jól körülhatárolt, hatalmi központtal rendelkező entitások követték el. A hidegháború utáni helyzetben ellenben a nem állami szereplőket sokkal nehezebb a nemzetközi jogi, politikai, diplomáciai és katonai intézményrendszerekkel ellenőrzés alatt tartani és adott esetben felelősségre vonni. Ennek a jelenségnek a biztonságpolitika szempontjából az egyik legjelentősebb következménye az, hogy a hidegháborús béke alapját képező elrettentés már nem működik olyan hatásfokkal, mint korábban, és új eszközöket kell találni a megváltozott biztonsági kihívások kezelésére. A fenti helyzetből többen azt a következtetést vonták le, hogy a biztonság - legalábbis a nyugat-európai államok számára - „deterritorializálódott", s a biztonságpolitika az úgynevezett posztmodem fázisába lépett. Ám mások úgy vélték, hogy korai lenne még temetni a nemzetközi kapcsolatok realista elméletét és gyakorlatát. A Thatcher-kabinet ez utóbbiak közé tartozott: a konzervatívok az ideológiai hátterük miatt is szkeptikusak a világmegváltó vagy akár örök békét hirdető gondolatokkal szemben. A kormány védelmi minisztere, Tom King leszögezte, hogy a változó körülmények ellenére a nemzetközi élet 2005. tavasz-nyár 213
