Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve vezetett a „jobboldaliak" kiválására, akik megalapították a Szociáldemokrata Pártot. Nem kizárólag a Munkáspárt és annak vezetó'i (Michael Foot [1979-1983] és Neil Kinnock [1983-1991]) álltak ki a nukleáris fegyverektől, beleértve a brit önálló nukleáris ütőeró'tól való megszabadulás mellett (1991-ig), hanem különböző' baloldali civil szervezetek is, kezdve a Campaign for Nuclear Disarmament-lot (CND, amelynek alapító tagjai között ott volt Michael Foot és a történész A. J. P. Taylor vagy a filozófus Bertrand Russell is), a European Nuclear Disarmament-en (END) keresztül az Alternative Defence Comtnission-ig (ADC). Ez utóbbi abban különbözött az első kettőtől, hogy követelte, többek közt egy 1983-ben született jelentésében, amelyet lényegében 1985-ben is megerősített, hogy az Egyesült Királyságnak akkor is fel kellene adnia nukleáris erejét, ha a NATO erre nem hajlandó.25 A CND és az END egész Európára kiterjedő nukleáris leszerelést követelt. Egy ilyen lépés azonban a Varsói Szerződés felé billentette volna az erőegyensúly elvét: köztudott volt, hogy a Szovjetunió és csatlósai erőfölényben voltak a hagyományos fegyverzet terén, s a stratégiai egyensúlyt a Kelet és a Nyugat között az utóbbi technológiai fölénye és nukleáris ereje biztosította. Ami pedig közvetlenül a brit nukleáris erőt érintette: a nukleáris erő elleni agitáció pontosan abban az időszakban kezdődött, amikor időszerűvé vált a kiöregedő Polaris rakéták cseréje. A konzervatív kormány döntést hozott arról, hogy a Polarisokat az ugyancsak amerikai Tridentekkei váltják fel.26 Az időszak másik, bár az előbbinél kisebb jelentőségű biztonságpolitikai vitája az európai biztonsági és együttműködési értekezlettel, azaz a helsinki folyamattal kapcsolatban bontakozott ki az Egyesült Királyságban. A brit vezetés kezdetben nagyon óvatosan fogadta a Varsói Szerződés tagállamainak kezdeményezését. Egy közös hírszerzési bizottság (Joint Intelligence Committee, JIC) 1969. decemberben kelt jelentése úgy vélte, hogy egy európai biztonsági konferencia kizárólag szovjet érdekeket szolgál, amennyiben Moszkva újabb propagandafórumhoz jutna, nyomást gyakorolna az európaiakra, hogy fogadják el a status cjuót (benne a Német Demokratikus Köztársaságot; általánosságban pedig a szovjet expanzió eredményeit), s véglegesítené a német megosztottságot.27 A JIC 1972. decemberben újabb figyelmeztetést intézett Sir Alec Douglas-Home külügyminiszterhez. A testület szerint a fentiek mellett az európai biztonsági tárgyalások csak megerősítik az amerikai-szovjet kapcsolatok primátusát (a nyugat-európaiak a hidegháború során soha nem tudtak teljesen megszabadulni attól a félelmüktől, hogy a két szuperhatalom megegyezik egymással a fejük fölött az ő rovásukra); a szovjeteknek kedvező enyhülési légkört teremt Európában; valamint éket ver az Egyesült Államok és Nyugat-Európa közé.28 Tulajdonképpen a hírszerzési bizottság figyelmeztetései csak megerősítették az FCO szkepszisét. Egy belső feljegyzés szerint a folyamat nem sok hasznot fog hajtani a Nyugatnak; mindössze azzal az eredménnyel jár, hogy a Szovjetunió megerősíti hegemóniáját Kelet-Európábán, gyengíteni fogja a NATO-t, és visszafogja Nyugat-Európa gazdasági és politikai integrálódását29 A brit kormány azonban, nagy részben a közvélemény nyomására, kénytelen volt részt venni az értekezleten. 2005. tavasz-nyár 211
