Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
Magyarics Tamás ságú rakéta telepítése és a tárgyalás). A rakétatelepítés ügye miatt újra fellángolt a vita a nukleáris fegyverek használhatóságáról, illetve a telepítésükkel kapcsolatos erkölcsi és gyakorlati kérdésekről. A Thatcher-kormány határozottan kiállt az amerikai „euro- rakéták" - az úgynevezett cirkáló rakéták (GLCM) és a Pershing II-esek - telepítéséről, amelyeknek egy része brit támaszpontokon, illetve kilövő állomásokon kapott helyet. A konzervatív kormányzat osztotta a republikánus Reagan-adminisztráció stratégiai jövőképét: Moszkva csak egy nyelvet ismer, az „erőét", s a tárgyalásokat kizárólag az erő pozíciójából szabad és lehet folytatni a szovjetekkel. Ugyanakkor Margaret Thatcher abban is egyetértett Ronald Reagannel, hogy a fegyverkezési verseny felpörgetése gazdaságilag még jobban aláássa az amúgy is a birodalmi túlterjeszkedés jegyeit mutató Szovjetuniót, és sietted a kommunista diktatúra bukását.24 Végül a konzervatív vezetők meg voltak győződve arról is, hogy az egyre magasabb technológiai szint eredményeként az Egyesült Királyság és Európa még inkább az Egyesült Államokra szorul a biztonság terén, hacsak nem fektetnek az európaiak jelentős összegeket a védelemre. Ennek gyakorlatilag semmi realitása nem volt sem a hidegháború alatt, sem utána. A hidegháború első időszakában az európaiak a gazdaságnak a világháború utáni helyreállításával voltak elfoglalva, később pedig a jóléti állam fenntartásával. Az Egyesült Államok következetesen hajlandó volt finanszírozni egy magasabb védelmi költségvetést, mint európai szövetségesei; mindez azt eredményezte, hogy - bizonyos mértékben - az európaiak megfelelő hozzájárulás nélkül élvezték az amerikai biztonsági garanciát. Igaz, Washingtont nem altruista elvek vezérelték: a két szemben álló tömb stratégái többé-kevésbé osztották azt a nézetet, hogy ha kitörne egy harmadik világháború, annak színtere Európa lenne. Ez azt jelentette, hogy az amerikaiaknak szert kellett tenni azokra a képességekre, amelyek adott esetben lehetővé tették volna az amerikai fegyveres erők európai hadszíntéren való bevetését, azok folyamatos utánpótlását és az expedíciós hadsereg harci képességeinek fenntartását akár hosszabb ideig is. A hidegháború után pedig az európaiak, valamint az amerikaiak is, de kisebb mértékben, gyorsan csökkentették a védelmi kiadásaikat („békeosztalék), s így még tágabbra nyűt a technológiai és a képességbeli szakadék az Egyesült Államok és az európaiak között. Az Egyesült Királyság, valamint Franciaország az a két ország, amely bizonyos mértékben még lépést tartott az amerikaiakkal. London az 1980-as évek végén azt a következtetést vonta le, többek közt, ebből a helyzetből, hogy az európai védelmi identitásra való törekvések komolytalanok, s azokban nem szabad részt venni. Más szavakkal: a hidegháború utolsó éveiben a „speciális kapcsolat'' értékesebbnek tűnt, mint valaha. A Munkáspárt az 1979-es választási vereségét követően balra tolódott (a párt vezetését Michael Foot vette át). Biztonságpolitikai szempontból ez annyit jelentett, hogy felerősödött az Amerika-ellenesség a párton belül, s ezzel együtt az amerikai közepes hatótávolságú rakéták telepítése elleni agitáció is. A párt a békemozgalom egyes filozófiai téziseit és céljait is átvette, és beépítette az 1983-as választási kiáltványába. A választási vereség s nagy részben Munkáspárt kül- és biztonságpolitikai elképzeléseivel való elégedetlenség 210 Külügyi Szemle
