Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
Magyarics Tamás Polárisakkal felszerelt brit tengeralattjárók jelentették a brit nukleáris ütőeró' magvát (1980-ban kezdték a Polarisokat felváltani a modernebb Tridentekkel).16 A megállapodás egyébként újabb csapást jelentett az európai védelmi identitás híveinek, s közvetve egyik okozója volt annak a politikai vereségnek, amelyet Charles de Gaulle vétója jelentett London felvételi kérelmére az Európai Gazdasági Közösségbe. Az 1970-es évektől az 1990-es évek elejéig A két korszakot legmarkánsabban a biztonság alapvetően más filozófiai felfogása különbözteti meg. Az előző fejezetben tárgyalt korábbi időszakot olyan kifejezésekkel lehet leírni, mint a „mennyiségi fölényre" törekvés, a „tömeges elrettentés", majd a hatvanas évek domináns nukleáris stratégiája a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés" (Mutually Assured Destruction, MAD) lett. Ez utóbbi egyértelműen szinte kizárólag a támadó fegyverekre koncentrált, és akkora ütőerőt halmozott fel a két szemben álló fél (a szovjetek és - alapvetően - az amerikaiak, ugyanis a brit és a francia független ütőerő maiginális szerepet játszott csak a globális szembenállásban), amellyel elfogadhatatlan küszöbszintre emelték a potenciális veszteségeket. Ugyanakkor több esetben is hajszálon múlt csak, hogy egy véletlen baleset vagy akár egy felelőtlenebb katonai vagy politikai vezető nem robbantotta ki a végzetes termonukleáris háborút. A világ az 1962-es kubai rakétaválság idején került a legközelebb egy nukleáris katasztrófához. Robert McNamara legújabb cikkében riasztó képet fest arról, hogy hányán idézhettek volna elő egy nukleáris háborút, kezdve Fidel Castrótól, aki szorgalmazta a nukleáris fegyverek bevetését, ha az Egyesült Államok megtámadná Kubát, egészen annak a négy szovjet tengeralattjárónak a parancsnokaiig, akiket felhatalmaztak a nukleáris fegyverek bevetésére, s akik csak négy nappal utóbb értesültek arról, hogy Hruscsov pártelnök utasítást adott a Kubában található szovjet rakéták eltávolítására.17 A kor intellektuális vitáiban egyre nagyobb teret kapott a biztonság realista modellen túlmutató értelmezése, azaz az együttműködés és a kommunikáció, valamint az úgynevezett puha elemek fontossága is. Ekkor jelentek meg az európai biztonság „oszthatatlanságáról" szóló elképzelések előfutárai, köztük az 1967-es úgynevezett Hamel-jelentés, amely a biztonságot nem kizárólag a katonai biztonsággal, hanem a kelet-nyugati párbeszéddel is azonosította, majd az évtized végén - a Varsói Szerződés tagállamainak egy budapesti felhívása nyomán - elkezdődött az úgynevezett helsinki folyamat. Ezzel párhuzamosan fegyverzet-ellenőrzési tárgyalások kezdődtek az amerikaiak és a szovjetek között, amelyek aztán elvezettek először az 1972-es SALT I-hez, majd az évtized közepén a vlagyivosztoki megállapodáshoz, 1979-ben a SALT Il-höz, majd pedig az 1980-as évektől kezdődően a különböző START megállapodásokhoz, valamint az 1987-es szerződéshez a közepes hatótávolságú rakéták kölcsönös megsemmisítéséről. Időközben a Palme-jelentés (1982) a kölcsönös elrettentés helyett a „kölcsönös biztonság" altematívá206 Külügyi Szemle
