Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve ját ajánlotta, s abból a szempontból visszatérést jelentett a nemzetközi kapcsolatok klasszikus realista elméletéhez, hogy az ideológiai tényezőket ki akarta küszöbölni a nemzetközi biztonságból. Továbbá említést érdemel még az 1973-as olajárrobbanás is, amely a nemzetbiztonság korábbi, egydimenziós katonai értelmezésével szemben a biztonság gazdasági, illetve energia- és nyersanyag-ellátási dimenziójára irányította a figyelmet.18 Brit szempontból a biztonság felfogása ugyanakkor földrajzi szempontból öszszeszű- kült. Korábban már szóltunk arról, hogy az Egyesült Királyság a tengerentúli területek és támaszpontok fokozatos feladásával hogyan vált egyre inkább „európai" hatalommá: egy 1975-ös védelmi minisztériumi úgynevezett Fehér könyv már „korábbi világpolitikai szerepről" tett említést. Az Egyesült Királyság ismételt kísérletek után 1973. január 1-jén végül csatlakozott az Európai Közösséghez, s igaz, hogy a közösség ekkor még szinte kizárólag gazdasági és politikai társulást jelentett, de pontosan a biztonság fogalmának tágabb körű értelmezésével a tagság közvetve kihatott a brit biztonságpolitikára is. A folyamatot erősítette az Egyesült Államok vietnami háborúja miatti kialakult feszültség Washington és London között: különösen Lyndon B. Johnson elnök vette zokon azt, hogy Harold Wilson munkáspárti kormánya nem volt hajlandó támogatni délkelet-ázsiai politikáját. A korszak munkáspárti miniszterelnökei, Wilson (1964-1970 és 1974-1976) mellett James Callaghan (1976-1979) a Munkáspárt baloldalához álltak közel, s ennek megfelelően távolságtartó politikát folytattak az Egyesült Államokkal szemben. Csak az 1979-ben hatalomra került Margaret Thatcher volt az, aki ismét egyértelműen kiállt a „különleges kapcsolat" prioritása mellett, annak minden biztonság- politikai vonzatával egyetemben. Végül is Thatcher sikeres politikája kényszerítette a Munkáspártot aztán arra, hogy az 1990-es években felülvizsgálja korábbi Amerika-elle- nességét és pacifista, nukleáriserő-ellenes biztonságpolitikáját, amely nagy részben hozzájárult a Munkáspárt sorozatos választási vereségeihez 1979 és 1997 között. A nukleáris csapásmérő képesség továbbra is kor alapvető biztonságpolitikai kérdése maradt. Egyfelől továbbra is domináns, bár a korábbiakhoz képest meggyengült helyzetben maradtak az úgynevezett ortodoxia hívei. Ők többé-kevésbé következetesen, nagyjából 1948, a berlini légi híd kezdete óta úgy gondolták, hogy a nemzetközi élet anarchikus; az 1940-ben életre hívott Maud-bizottság, amelynek feladata az atomfegyver előállítási lehetőségének vizsgálata volt, arra a következtetésre jutott, hogy minden nemzet törekedni fog ennek a rendkívül hatásos fegyverfajtának a megszerzésére, s ebből a versenyből az Egyesült Királyság sem maradhat ki.19 Továbbá a fő ellenfél a Szovjetunió, mint első számú európai hatalom; ebből logikusan következett az, más okok mellett, hogy a klasszikus realista elmélet szerint ellensúlyozni kell ezt az államot, s az ellensúlyként, egyértelműen, csak az Egyesült Államok jöhetett szóba. Az ellensúlyozásban társ amerikaiakkal kialakított szoros védelmi együttműködés ugyancsak logikusan illett ebbe az elméletbe; s a védelmi stratégiában pedig a nukleáris együttműködés volt az ortodoxok szemében magától értetődő. Az egyetlen vita a célba juttató eszközökről folyt: Harold Wilson ellenzéki po2005. tavasz-nyár 207
