Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve tartására a britek nagy erőfeszítéseket tettek, s ennek központi eleme az úgynevezett Moszkva-kritérium volt; azaz a brit nukleáris elrettentő erő képessége, hogy adott esetben csapást tudjon mérni a szovjet fővárosra.13 Továbbá az Eisenhower-adminisztráció még az 1950-es évek elején elfogadta a brit vezérkarnak egy 1952-es jelentését, amely arra a következtetésre jutott, hogy a nukleáris fegyverek ellen nem létezik hatékony védelem, ezért a nagy hatótávolságú stratégiai bombázó erőt kell fejleszteni. A brit konklúzió különben nagy vonalakban egybeesett a republikánus párti amerikai kormányzat New Look elnevezésű stratégiai felülvizsgálatának megállapításaival, amelynek az egyik kézzelfogható eredménye a „tömeges elrettentés" stratégiája volt.14 Az 1957 utáni amerikai-brit nukleáris együttműködés a kor brit biztonságpolitikájának az alapját képezte. A szuezi válságban megrongálódott szoros angolszász együttműködés helyreállítása érdekében 1957. március 21-23. között csúcsértekezletre került sor Harold Macmillan és Dwight D. Eisenhower részvételével Bermudán. Az amerikaiak felajánlották a briteknek a Thor rakétákat mint célba juttató eszközöket, a BAOR-nak Corporal rakétákat ajánlottak fel olyan megoldással, hogy a nukleáris robbanófejekhez „közös kulcs" járt, miközben a britek vállalták, hogy nukleáris technológiát kizárólag amerikai ellenőrzés mellett adnak át a nyugat-európai szövetségeseknek. A megállapodás titkos részében, mely némileg ellentmondott ez utóbbi pontnak, a két fél leszögezte, hogy egyikük sem támogatja egy független francia nukleáris ütőerő kialakítását. Az amerikai-brit „különleges kapcsolat" azután az októberi „szputnyiksokk" után állt helyre, amikor Macmillan és Eisenhower megállapodtak abban, hogy csak előzetes egyetértésük után vehet bárki más részt a nukleáris együttműködésben. A folyamatot betetőzte végül az amerikai törvényhozás döntése 1958-ban, amely olyan értelemben módosította az 1946-os McMahon-törvényt, hogy lehetővé vált egy szorosabb amerikai-brit együttműködés a nukleáris technológia terén.15 Ahogy már a bermudai csúcsértekezleten is kiderült, a brit nukleáris képességek számára a megfelelő célba juttató eszköz volt a kritikus pont. London először saját fejlesztésű ballisztikus rakétával (Blue Streak) kísérletezett, majd a fejlesztés kudarca után 1960-ban az amerikaiak ígéretet tettek arra, hogy átadják az akkor fejlesztés alatt álló Skybolt légi indítású rakétatechnológiát brit szövetségeseiknek. London cserébe támaszpontokat ajánlott fel Skóciában az amerikai nukleáris tengeralattjáróknak. A Ken- nedy-adminisztráció azonban technikai nehézségekre hivatkozva 1962. novemberben törölte a Skybolt-programot. A brit nukleáris terveket rendkívül hátrányosan érintette a döntés, s Londonban ismét megerősödtek azok a nézetek, amelyek óvtak a túlságosan szoros és ezért egyoldalú amerikai orientációtól. A feszült helyzetet Harold Macmillan és John F. Kennedy 1962. decemberi nassaui megbeszélései enyhítették. A britek számára a legfontosabb eredmény az volt, hogy a légi indítású Skybolt rakéták helyett az Egyesült Királyság megkapta a tengeralattjárókról indítható Polaris rakétákat. Ez biztonságosabbá tette a brit nukleáris erőt, s a következő évtizedekben a 2005. tavasz-nyár 205
